A különféle digitális „pénzekről” szóló hírek a jegybanki szakemberek figyelmét is felkeltették. A jegybankok figyelemmel kísérnek minden, a pénzforgalmat érintő fejleményt monetáris és pénzügyi stabilitási, illetve fogyasztóvédelmi megfontolásokból egyaránt. Egyes magánkibocsátók egyenesen a hivatalos pénzzel szembeni kihívásként, azok vonzó versenytársaként reklámozzák termékeiket. Nem meglepő, hogy digitalizált világunkban felmerült a hivatalos fizetőeszköz jegybanki kibocsátásának lehetősége is. 2017-ben az MNB tanszék is konferenciát szervezett a digitális pénzekről, és szakértői már több cikkben foglalkoztak a témával (itt és itt)
Egy új blogbejegyzésben a Nemzetközi Valutalap (IMF) munkatársai – köztük egy korábbi MNB-s kollégánk – összefoglalták a jegybankok témával kapcsolatos álláspontját. Egy kapcsolódó, részletesebb tanulmány a szerzőktől szintén olvasható az IMF vitafüzet sorozatában .
A kutatók hivatalos és nem hivatalos információk alapján 15 jegybankot számoltak össze, amelyek komolyabban foglalkoznak vagy korábban már foglalkoztak a jegybanki digitális pénz lehetőségeivel. További 14 olyat találtak, amelyek jelezték, hogy foglalkoznak a témával, de részleteket nem tettek közzé a témában. Az előbbi csoportból Dánia, az utóbbiak közül az euroövezet és Korea már jelezte, hogy egyelőre elvetették a jegybankpénz bevezetését.
A digitális jegybankpénz bevezetése a megvalósítás konkrét módjától függően több dolgot jelenthet egyszerre, amelyek egy része tisztán technikai, más részük közgazdasági és jogi változást takarhat. Azt mindenki tudja, hogy a tágan vett pénzforgalom nagyobb része már napjainkban is elektronikus formát ölt: a lakosság körében elterjedtek a kártyás, telefonos, elektronikus pénztárca használatával történő fizetések, a vállalatok és bankok egymás közötti pénzforgalmát, az értékpapír forgalmat és a bankközi pénzpiaci forgalmat mind elektronikus eszközökkel bonyolítják; a bankjegy és érmeforgalom ma már kisebb részarányt képvisel. Az elektronikus és digitális fizetési módok a technikai fejlődéssel és az azt kísérő szabályozási háttérrel fokozatosan nyertek teret az utóbbi évtizedekben, és könnyebbé, biztonságosabbá, olcsóbbá tették a fizetési forgalmat. Ez a folyamat azonban nem változtatta meg a modern gazdaságokban hagyományosan kialakult pénzforgalmat: a pénz alapvetően a kereskedelmi bankok hitelezési tevékenysége révén kerül forgalomba, és a hitelek visszafizetésével kerül ki a forgalomból, miközben a kereskedelmi bankok bonyolítják le a fizetési forgalmat a jegybank felügyelete és támogatása mellett, amely mögött végső soron az állam áll költségvetési – adókivetési és költekezési – kapacitásával.
A digitális jegybankpénz a jelenlegi monetáris kereteken belül úgy jelenhet meg, mint a bankjegyek és érmék alternatívája, amennyiben biztonságosabb, olcsóbb, földrajzilag és társadalmi csoportok szerint tágabb körben elérhető lehet. Gondoljunk arra, hogy a készpénz szállítása és kezelése milyen összetett és költséges infrastrukturát igényel, amit a kevésbé fejlett régiók, országok csak nehezen vagy egyáltalán nem tudnak biztosítani. Modern technológia alkalmazásával az ilyen területek pénzellátása előnyösebb feltételek mellett oldható meg. Az IMF szakértői azonban megjegyzik, hogy a digitális pénz előnyei önmagukban még nem jelentik azt, hogy azt a jegybanknak közvetlenül kellene kibocsátania. Ugyanez a cél, a pénzügyi kirekesztettség megszüntetése elérhető a jelenlegi keretek között is a bankrendszer és az ahhoz kapcsolódó magán pénzforgalmi, átutalási rendszerek alapján, amelyekre már ma is van példa fejlett és kevésbé fejlett országokban egyaránt. Igaz, hogy egyes területeket vagy társadalmi csoportokat a magánszektor nem szolgál ki, mert túl kockázatos vagy egyszerűen csak veszteséges volna a számára, hasonlóan egyéb alapellátásokhoz, mint a közlekedés, posta, orvosi rendelő stb. Ezekben az esetekben is lehetnek alternatív megoldások a közvetlen jegybanki pénzkibocsátás mellett, mint a kiszervezés (franchise-ba adás) a jegybanki felügyelet megtartása mellett, vagy állami támogatás nyújtása a kockázatok és veszteségek ellentételezésére a magánszektor számára. További megfontolás lehet, ha a közpolitika úgy látja, hogy a magánszolgáltatók túl drágán nyújtják a szolgáltatást, illetve fennáll a veszélye a monopolhelyzet kialakulásának. Ezt a veszélyt láthatjuk számos más elektronikus hálózati iparág esetében, mint az online kereskedelem vagy a „közösségi” média.
További problémát okozhat a személyes adatok keletkezése, kezelése és azok felhasználása, ami egyre nagyobb gazdasági jelentőségre tesz szert. Egyes megfogalmazások szerint az adatbázisok jelentik az „új olajat”, az új gazdaság alapját. Nem véletlen, hogy a magánszektor szereplői nagy költségvetésű kampányokat folytatnak a lakosság meggyőzésére, hogy térjenek át a digitális fizetési módokra, és a készpénzhasználatot megbélyegzik, mint az elmaradottság cáfolhatatlan jelét.[1] A rendelkezésre álló információk alapján a digitális jegybankpénz kibocsátását fontolgató 11 jegybank közül négy jelölte meg lehetséges célként a monopolizáció megakadályozását, négy a fizetési rendszer működési kockázatának mérséklését, öt a költséghatékonyság javítását, és hét a pénzügyi kirekesztettség csökkentését.
Nagyon érdekes, hogy – a nyilvános információk alapján – egyetlen jegybakot sem találtak, amely monetáris politikai megfontolást jelölt volna meg hivatalos célként, így például sem a seigniorage bevételt, sem pedig a monetáris politika hatékonyságának javítását. A kanadai jegybank szerint a digitális jegybankpénz nem javítaná érzékelhetően a monetáris politika hatékonysáságát, még az úgynevezett „zéró alsó korlát” esetében sem, azaz, amikor a jegybanki kamatcsökkentések már korlátokba ütköznek az alacsony, zéróhoz közeli szintjük miatt.
Ennek ellenére a kutatók kitértek arra is, hogy milyen hatása lehet a digitális pénzeknek a monetáris politikára. Egyetlen jegybank sem tervezte, hogy kamatot fizetne a digitális jegybankpénzben nála elhelyezett betétekre, tehát a betétesek más motivációk alapján részesíthetnék előnyben, mint például a bizalom vagy szélesebb körű hozzáférés és alacsonyabb tranzakciós díjak. Feltehető, hogy ha népszerű lenne a betétesek körében, akkor a magánbankrendszer felől a jegybanknál vezetett lakossági és vállalati betétek felé terelhetné a megtakarítások jelentős részét és ezzel emelheti a magánbankok forrásköltségét, akiknek más forrásból kellene pótolniuk a kieső betéteket. Pénzügyi instabilitási időszakokban pedig azzal, hogy biztonságosabb betételhelyezési formának találhatnák (egy jegybank nem tud csődbe menni), a betétesek megrohannák a bankokat betétkivétel és jegybanki betétbe menekítés céljából. Ugyanakkor kialakítható olyan megoldás, amely mindkét problémára megoldást nyújthat, hiszen a jegybank a betéteket az érintett kereskedelmi bankok számára kölcsönadhatja azok forrásköltségeinek csökkentése, illetve forráshiányuk pótlása, a stabilitás megőrzése céljából ahhoz hasonlóan, ahogyan ma is működik a bankközi piacon. A transzmissziót alapvetően kevéssé érintené a digitális jegybankpénz bevezetése, illetve némileg javíthatja, ha a pénzhasználat elterjedtebbé válik általa. Kevéssé kidolgozottak az eddigi elgondolások a határokon túlnyúló, rezidensek és nem rezidensek közötti használat terén.
Egyes magánkibocsátók ambíciójának ellenére a jegybankok nem tekintik a magánkibocsátású digitális pénzt a jelenlegi monetáris rendszer komoly alternatívájának, legfeljebb kiegészítőként kezelik azt. Ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi rendszeren ne lehetne vagy ne kellene javítani. A pénzügyi válság megmutatta, hogy a korábbi rezsim sérülékeny volt, és az azóta bevezetett változásokat még nem láttuk kritikus helyzetben vizsgázni. Amit a jegybankok digitális pénzzel kapcsolatos vizsgálatai mutatnak, az az, hogy a monetáris politikai keretrendszer javítása nem technikai, technológiai, hanem elsősorban közgazdasági kérdés. Ha kialakul egy konszenzus a szükséges új monetáris keretekkel kapcsolatban, akkor ahhoz lehet és kell megválasztani, kidolgozni a legalkalmasabb technikai megoldásokat.
Szalai Zoltán
[1] Lásd például Brad Scott cikkét a készpénz elleni háborúról és a digitalizálás esetleges hátulütőiről.
A szerző a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pénzügy szakán végzett. Jelenleg az MNB vezető közgazdasági elemzője, ahol 1992 óta dolgozik. A jegybankban elsősorban az európai monetáris integráció és a monetáris stratégia a szakterülete. Részt vesz az egyetemi oktatási programokban.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
