Steve Keen, a londoni Kingston University közgazdaságtani, történelmi és politikatudományi iskolájának vezetője és professzora, a neoklasszikus közgazdaságtan nemzetközi szinten egyik legismertebb kritikusa az MNB Tanszék által szervezett “Taking steps with Economics” konferencián adott elő 2019 novemberében. Előadásában az adósságállományok szerepéről, a gazdaságok nem egyensúlyi dinamikájáról és a főáramú közgazdaságtan fogyatékosságairól beszélt. Blogunk vele készült interjúját az alábbiakban közöljük.
Lehmann Kristóf (LK): Sikeres könyvében, a Debunking Economics-ban alapos bírálatát adta a válság előtti főáramú közgazdaságtannak. Milyen reakciókat kapott a főáramú és nem főáramú közgazdászoktól, valamint látja-e egyértelmű jeleit a szükséges szemléleti változásoknak?
Steve Keen (SK): A főáramú közgazdászok csaknem egyöntetűen elutasították a könyvben szereplő minden egyes kritikát. Egy matematika professzor reagált az egyik ilyen, a Twitteren megjelent elutasító megjegyzésre; felszólította a kritikust, hogy találjon egy matematikai hibát a könyvben. Maga a tény, hogy egy matematikus így érez a könyvvel kapcsolatban, számomra sokkal nagyobb jelentéssel bír, mint az, hogy nem kapott választ.
Sajnos nem látom jeleit a szükséges szemléleti változásoknak. Egy tudományos paradigma hívei jellemzően úgy viselkednek, ahogy Max Planck írja le a kvantummechanika fogadtatását a kortárs tudóstársak körében: „Egy új tudományos tény nem úgy diadalmaskodik, hogy meggyőzi ellenfeleit, és megvilágosítja őket, hanem úgy, hogy ellenzői lassan meghalnak, és felnő egy új generáció, amely ismeri azt”.
Sajnos úgy tűnik, nem ez a helyzet a neoklasszikus iskolával: annak ellenére, hogy a való világban anomáliák követnek anomáliákat, a Nagy Depresszió óta napjainkig folyamatosan újraéled.
Ennek egyik oka az emberi társadalomról alkotott elméleteinek ideológiai természete, másik fontos oka pedig, hogy a neoklasszikus gazdasági elmélet olyan, mint a svájci óra: egy olyan tökéletes gazdasági mechanizmust ír le, amelyben a gazdaság „óramű pontossággal” működik, mindenki azt kapja, ami jár (a jövedelemeloszlás határtermelékenységi elmélete), az eszközök árazása megfelelő (a hatékony piacok hipotézise), és a gazdaság bármilyen exogén sokk után visszatér az egyensúlyhoz (DSGE modellek). Éppen úgy, mint egy óra: ha csak egyetlen fogaskereket elveszünk, a szerkezet meghibásodik. Ezért védik az elmélet minden aspektusát, mert egy jellemvonás eltüntetésével (például a jövedelem osztályalapú elosztása érdemek helyett, kaotikusan viselkedő piacok, egyensúlytalansági dinamikák egyensúlyi helyett) az egész építmény összedől.
Végül is nem azért írtam a Debunking Economics-t, hogy meggyőzzem a hívőket az elmélet feladásáról. Azért írtam, hogy az emberek, különösen a fiatalok, egyetemisták, akik megkérdőjelezik a nekik tanítottakat, tudják, nem ők őrültek vagy ostobák, hanem az elmélet, amit tanítottak nekik. A Rethinking Economics mozgalomban a könyv nagy befolyást gyakorolt, amire nagyon büszke vagyok.
LK: Naponta látnak napvilágot olyan hírek, amik arra utalnak, hogy hamarosan bekövetkezhet egy újabb válság vagy recesszió. Hogyan látja jelenleg a globális gazdasági helyzetet? Vannak valós veszélyek, melyek a közeljövőben komoly gazdasági problémát okozhatnak?
SK: A Debunking Economics első kiadásában bemutattam, hogy a magánadósságok túlzott gyorsaságú növekedésével „Amerika joggal csatlakozhat Japánhoz a globális gazdaság ’járóbeteg’ listáján – egy adósság gerjesztette recesszióba süllyedve, statikus vagy zuhanó árakkal és a magánadósság látszólag kezelhetetlen terhével” (Keen, 2001, p. 254). És pontosan ez történt: az USA, UK, és Európa nagy része (különösen Spanyolország és Portugália) egy magánadósság által finanszírozott felvirágzást lovagoltak meg, amely 2007 és 2009 között összeomlott. Ennek következményeként az adósság még mindig túl magas, és emiatt a hitelalapú kereslet nagyon alacsony.
Ez alacsony gazdasági növekedést eredményezett – az USA-ban a válság után átlagosan 1,9 százalékot, szemben a válság előtti 3,3% százalékkal. Egyúttal azonban megszünteti egy nagy válság egyik előfeltételét: ahhoz ugyanis erőteljes hitelalapú kereslet szükséges, ami pozitívból negatívba fordul át, amikor beüt a válság.
Tehát nem számítok olyan globális és pénzügyi válságra, mint 2007-2009-ben, habár úgy gondolom, hogy a központi bankok politikái, mint a mennyiségi lazítás (quantitative easing, QE), valószínűbbé teszik olyan pénzügyi zavarok előfordulását, mint amilyen például a közelmúltbeli repo válság volt. A mennyiségi lazításnak jelentős szerepe volt a részvényipiacok fellendülésére – leginkább az USA-ban, ahol a részvényárfolyamok több mint háromszorosukra nőttek a QE kezdete óta -, ami miatt a központi bankok minden próbálkozása eszközállományuk normalizálására a QE visszafordításával valószínűleg a tőkepiac összeomlását okozná, és az intézkedés visszafordításához vezetne. Ugyanez vonatkozik a kamatlábak normalizálására. Ez a magánszektort a tőkeáttétel csökkentésére ösztönözné, így még tovább csökkenne a hitel alapú kereslet, ami a vártnál is meredekebb lassulás váltana ki a gazdasági tevékenységben. Ezért most úgy látom, hogy az országok inkább egy központi bankok által vezérelt gazdasági körforgásban ragadtak, és kevésbé a hitelvezérelt ciklusban. Ez megint Japán tapasztalatait ismétli.
Mindazonáltal számítok regionális gazdasági válságokra, amit a következő kérdésére adott válaszban fejtek ki.
LK: Mi a fő kockázat jelenleg?
SK: Úgy vélem, hogy a következő 20 éven belül komoly válsággal nézünk szembe: a klímaválsággal. A neoklasszikus közgazdászok ismét csak főszerepet játszottak a nyilvánosság és a törvényhozók – egy tudós szavaival élve – „hamis biztonságérzetbe” ringatásában azzal, hogy „zökkenőmentes globális változást vetítettek előre” (Lenton és szerzőtársai, 2008). Ha az aktuáriusok és részvénypiaci elemzők olyan neoklasszikus közgazdászok előrejelzéseit használnák az energiaszektor cégeinek értékelésében, mint William Nordhaus, aki a DICE modellre alapozva úgy véli, hogy a „károk 3°C-os globális felmelegedésnél a kibocsátás 2 százalékára, 6°C-osnál pedig 8 százalékára becsülhetők” (Nordhaus, 2019), akkor ezeknek a cégeknek a tőkepiaci értéke (és valószínűleg más cégeké) is összeomlana, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a károk sokkal súlyosabbak.
Egy komolyabb pénzügyi válság tehát együtt járna annak felismerésével, hogy a klímaváltozás veszélyei valójában milyen komolyak. A nemzeti bankoknak erre fel kell készülniük, mind úgy, hogy lépéseket tesznek a pénzügyi rendszer összeomlásának megállítására, mind pedig azzal, hogy finanszírozás nyújtanak a klímaváltozás mérsékléséhez régóta szükséges tevékenységek számára.
LK: Amikor a klímaváltozásról van szó, általában nagyon kritikus az olyan közgazdászokkal, mint Nordhaus, de a posztkeynesi kollégákkal is. Mi az, amit mindannyian szem elől tévesztenek?
SK: Az alapvető dolog, amellyel minden közgazdász mindeddig elfelejtett számolni (vagy nem megfelelően foglalták bele gazdasági modelljeikbe), az energia szerepe a termelésben. Mind a Cobb-Douglas, mind a Leontief termelési függvény (és a CES[1] függvény) azt feltételezi, hogy a kibocsátást kizárólag a munkaerő és a tőke állítja elő. Ez tévedés: minden termelésnek szüksége van energiára, ami nem egyszerűsíthető le tőke formájára, mert a tőke ember készítette termelési eszköz, és a termodinamika első főtétele szerint az energia nem keletkezhet és nem veszhet el – csak átalakítható. Néhány elméleti szakember az energiát harmadik termelési tényezőként javasolta bevezetni (Solow, 1974; Stiglitz, 1974; Kümmel és szerzőtársai, 2010; Kümmel és szerzőtársai, 2015), de ez egyrészt azt jelenti, hogy az energia a munkaerőtől és tőkétől függetlenül hozzáadható a termelési folyamathoz, ami nem igaz, másrészt, hogy a megfelelő hatványkitevő megválasztásával egy energiával kibővített Cobb-Douglas vagy CES modell képes nullára állítani az energia kitevőjét és így nem-nulla kibocsátást produkálni nulla energia inputtal, ami hamis.
Nemrégiben kidolgoztam, hogyan illeszthető be megfelelően az energia a termelési modellekbe, azt az egyszerű felismerést alkalmazva, hogy a „munkaerő energia nélkül egy holttest, a tőke energia nélkül egy szobor”: az energiát inputként kell kezelni mind a munkaerőnél, mind a tőkénél, ami hozzájárul, hogy hasznos munkát fejtsenek ki. Így a termelési modell megfelelő formája nem Y=F(K,L) vagy Y=F(K,L,E), hanem Y=F(K(E),L(E)) (Keen és szerzőtársai, 2019). Még ez is igényel kiegészítést, mivel az energiát arra használják, hogy a nyersanyagokat átalakítsák, amelyek – az energiához hasonlóan – dolgok, melyeket “a Föld termel, ingyen ajándékként” (Turgot, 1774).
Az energiatermelésben betöltött szerepének ezen helyes perspektívájával a közgazdaságtan és az ökológia szorosan összekapcsolódik. Van egy szükségszerű szakadék a termelésben felhasznált input és az eredményképpen kifejtett hasznos munka között, amit GDP-nek hívunk (természetesen ebben benne van a nyersanyagok hasznosabb alakká formálása, valamint a selejtes anyag szükségszerű előállítása). A termodinamika második főtétele szerint ennek a veszteségnek (az entrópia növekményének) meg kell haladnia a termék energiaekvivalensét (az entrópia csökkenését).
Ebből a perspektívából nincs vita arról, hogy a gazdaság káros a környezetre: ennek tagadása a termodinamika második főtételét tagadja, ami – miként Eddington (1928) érzékletesen leírta – tagadhatatlan: „ha az elméletedről kiderül, hogy a termodinamika második főtételével ellentétben áll, rossz hírem van: csak a legmélyebb megszégyenülés marad a számodra”.
A klímaváltozással kapcsolatos neoklasszikus munkák megdöbbentően rosszak. Nem publikáltam még tanulmányt erről a témáról, de számos blogbejegyzésben részletesen bíráltam az elképesztő hibákat – különösen William Nordhaus megközelítésében.
LK: Hol, melyik régióban látja a legnagyobb makrogazdasági kockázatokat?
SK: Azokban az országokban a legvalószínűbb a válság bekövetkezése a közeljövőben, amelyek a magánadósság buborékját fújva kerülték el a válságot 2008-ban. Közülük néhányban mérsékli a kockázatot a gazdasági tevékenység nagyon erős kormányzati finanszírozása (Kína), vagy a folyó fizetési mérleg nagyon nagy többlete, amely enyhíti a hitelválság hatásait (az északi országok, néhány északi EU-ország, esetleg Korea).
De azok az országok, amelyek nem rendelkeznek védőhálóval (különösen Ausztrália és Kanada), vagy válságra számíthatnak (ha a hitelállomány magas, amikor a hitelnövekedés negatívba fordul át), vagy egy olyan elhúzódó stagnálással, ami rosszabb, mint ami a 2008-as válságot elszenvedő országokat sújtotta.
Ez kétszeresen vonatkozik Kanadára és Ausztráliára, mivel a válság óta még inkább a nyersanyag-kitermelő iparra specializálódtak, így az ő gazdasági szerkezetük egyszerűen nincs felkészülve egy olyan világra, amelyben a nyersanyagok exportja meredeken csökken (vagy éppen betiltják, ami a szénnel meg is történhet).
LK: A fejlett országokban (és néhány feltörekvőben) a gazdaságpolitika muníciója fogytán van a gazdaság szokásos eszközökkel történő stimulálására. A nagyobb központi bankok – a Fed kivételével – nulla vagy negatív szinten tartják a kamatokat. A legtöbb országban, főként az EU-ban a politikusok kerülik az államadósság növelését és a fiskális politika aktív alkalmazását. Ebben a helyzetben heves vita folyik a modern monetáris elméletről (Modern Monetary Theory, MMT), amely szerint aktívabb fiskális politikára van szükség a teljes foglalkoztatottság és a szektorok egészségesebb mérlegeinek eléréséhez. Hogyan látja a gazdaságpolitika állapotát, lát-e használhatókat az MMT javaslatai között a megszokott főáramú megközelítéssel szemben?
SK: A főáramú közgazdászok háromszorosan tévedtek: először is nem jelezték előre a válságot – miközben számos nem főáramú közgazdász (beleértve magamat is) megtette (Bezemer 2009; Bezemer 2010; Bezemer 2011), és a poszt-keynesi és osztrák irányzat képviselői is széles körben számítottak a válságra. Másodszor, amikor a növekedésben a válság óta történt hanyatlást nem tudták megmagyarázni, és harmadszor, amikor „nem-szokványos monetáris politikát” javasoltak, amely bár bizonyos mértékig élénkítette a gazdaságot, ezt azon az áron tette, hogy elmélyítette válságot megelőző fellendülés során kialakult vagyoni különbségeket.
Ezen tévedés nagy része a bankrendszer téves modelljének köszönhető, amely figyelmen kívül hagyja a magánadósságnak a gazdasági stabilitásban, valamint a hitelnek az aggregált keresletben betöltött szerepét. De annak is, hogy a kormányzati politikára vonatkozó megközelítésük is végzetesen hibás, és az MMT óriási szolgálatot tett azzal, hogy ezt kimutatta.
A főáramú pozíció kemény magját Robert Barro vezette be az irodalomba (Barro 1989; Barro 1996), és neki köszönhetjük a „Ricardoi ekvivalencia” fogalmát. Ez azt állítja, hogy „a kormányzati kiadások adott pályáján egy deficit-finanszírozott adócsökkentés magasabb jövőbeli adókhoz vezet, amelyeknek hasonló a jelenértékük, mint a kezdeti csökkentésnek” (Barro 1989, P. 38), és hogy a „háztartások a várható jövőbeni adókat tőkésítik, és így ténylegesen végtelen időhorizonton terveznek” (Barro 1989, p. 40). Az MMT bebizonyította, hogy az előbbi feltevés hamis – egy kormány, amely rendelkezik saját valutával, képes korlátlanul finanszírozni a költségvetés hiányát (amennyiben nem korlátozza ebben a folyó fizetési mérleg hiánya, de erre később visszatérek). Az utóbbi pedig egyszerűen egy fantázia, amit a lektoroknak kapásból el kellett volna utasítaniuk.
Mostanra elég empirikus adatunk van ahhoz, hogy kategorikusan elutasítsuk Barro első feltevését. Az USA kormányzati többlete 1900 óta átlagosan mínusz 2,5 százalék, vagyis az elmúlt 120 évben GDP-arányosan 2,5 százalékos deficittel működött. Ha a két világháború deficitjét figyelmen kívül hagyjuk, ez átlagban 2,2 százalékos GDP-arányos deficitet jelent.
Remélem, hogy még a neoklasszikus közgazdászok is beismerik, hogy 120 év időtartam megfelel Barro feltevése szerinti „hosszú időszaknak”, amely alatt ennek nullának kell lennie – nyilvánvalóan nem volt, és valójában közelít az én hüvelykujj-szabályomhoz. Eszerint a kormányzati deficitnek nagyjából meg kell egyeznie a nominális gazdasági növekedés és a pénz forgási sebessége hányadosával.
Tehát az MMT helyesen állítja, hogy az államháztartási hiány önmagában nem korlát, csak a gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásán keresztül – legnyilvánvalóbban egy magas foglalkoztatottság mellett kialakuló inflációs nyomás formájában, vagy más gazdasági tényezőkre gyakorolt hatásán keresztül, mint például a folyó fizetési mérleg hiánya.
Itt egy tekintetben nem értek egyet az MMT-vel, ugyanis a fizetési mérleg hiányára vonatkozó megközelítése ellenkezik az enyémmel, amennyiben azt állítja, hogy „az import haszon, az export költség” (Mosler 2010, p. 3), és hogy a külkereskedelmi deficit előnyös, mert „a külkereskedelmi deficit valójában emeli a tényleges életszínvonalunkat” (Mosler 2010, p. 59). Először is, úgy gondolom, hogy ez az érvelés ellentmond annak a rendkívül szilárd logikának, amely megalapozza az MMT hazai pénzteremtésre vonatkozó elemzését. Másodszorra, még ha ez a hozzáállás a külkereskedelemhez helyes is volna, indokolt lenne létrehozni egy nemzetközi testületet, amely visszaszorítaná a más országokat kirabló kereskedelmi deficiteket. Ezt támasztja alá Mosler akaratlanul is, amikor az USA kereskedelmi deficitre vonatkozó hozzáállásáról beszélt:
„HATALMAS hasznot húzunk a kereskedelmi deficitből. A világ többi része több száz milliárd dollárral nagyobb értékű árut és szolgáltatást szállít nekünk annál, amit mi szállítunk nekik. Nekik meg kell termelniük és exportálniuk kell, nekünk importálnunk és fogyasztunk kell. Ez volna az a fenntarthatatlan egyensúlytalanság, amit meg kellene oldanunk? Miért akarnánk véget vetni ennek? Ameddig árut és szolgáltatást küldenek anélkül, hogy cserébe árut és szolgáltatást kérjenek, miért ne fogadhatnánk el?” (Mosler, 2010, p. 60).
Ha az MMT irányadó kíván lenni a globális gazdaságpolitika, és nem csak az USA számára, akkor nyilvánvalóan nem javasolhatjuk minden országnak, hogy külkereskedelmi deficittel működjön, mivel a kereskedelmi egyenlegek összege nulla. Ezért ebben a tekintetben az MMT USA-centrikus, ahogy néhány bírálója állítja.
Lehmann Kristóf
Hivatkozások:
Barro, R. (1996). Ricardo and Budget Deficits. Monetary economics in the 1990s: The Henry Thornton lectures, numbers 9-17. F. Capie and G. E. Wood. New York:, St. Martin’s Press;: 13-32.
Barro, R. J. (1989). “The Ricardian Approach to Budget Deficits.” Journal of Economic Perspectives 3(2): 37-54.
Bezemer, D. J. (2009). “No One Saw This Coming”: Understanding Financial Crisis Through Accounting Models. Groningen, The Netherlands, Faculty of Economics University of Groningen.
Bezemer, D. J. (2010). “Understanding financial crisis through accounting models.” Accounting, Organizations and Society 35(7): 676-688.
Bezemer, D. J. (2011). “The Credit Crisis and Recession as a Paradigm Test.” Journal of Economic Issues 45: 1-18.
Eddington, A. S. (1928). The Nature Of The Physical World. Cambridge, Cambridge University Press.
Keen, S., R. U. Ayres, et al. (2019). “A Note on the Role of Energy in Production.” Ecological Economics 157: 40-46.
Kümmel, R., R. U. Ayres, et al. (2010). “Thermodynamic laws, economic methods and the productive power of energy.” Journal of Non-Equilibrium Thermodynamics 35: 145-179.
Kümmel, R., D. Lindenberger, et al. (2015). “The economic power of energy and the need to integrate it with energy policy.” Energy Policy 86: 833-843.
Lenton, T. M., H. Held, et al. (2008). “Tipping elements in the Earth’s climate system.” Proceedings of the National Academy of Sciences 105(6): 1786-1793.
Mosler, W. (2010). The Seven Deadly Innocent Frauds, Valance Co., Inc.
Nordhaus, W. (2019). “Climate Change: The Ultimate Challenge for Economics.” American Economic Review 109(6): 1991–2014.
Solow, R. M. (1974). “The Economics of Resources or the Resources of Economics.” The American Economic Review 64(2): 1-14.
Stiglitz, J. E. (1974). “Growth with Exhaustible Natural Resources: The Competitive Economy.” Review of Economic Studies 41(5): 139.
Turgot, M. (1774). Reflections on the Formation and Distribution of Wealth. Spragg, London.
[1] Constant elasticity of substitution (konstans helyettesítési rugalmasság).
Főoldali kép forrása: www.debtdeflation.com
