Jegybankok az alacsony infláció ellen!?

Számos fejlett ország jegybankja harcol a túl alacsony infláció ellen – gyakorlatilag a válság óta. Gyakran ők maguk fogalmaznak így: harcolnak. A „túl alacsony” jelző többnyire nem deflációt, hanem tartósan cél alatti inflációt takar.

Az alábbi ábra az USA és az eurozóna releváns inflációs mutatójának alakulását mutatja a szélsőségesen ingadozó árú termékcsoportok (alapvetően élelmiszer és energia) nélkül[1]:

Forrás: FRED Economic Data

Jól látszik, hogy mindkét gazdaságban 2009. óta szinte végig a 2 százalékos cél alatt volt az infláció „trendje”. Az EKB esetében ez önmagában még nem lenne baj, az viszont igen, hogy ilyen mértékben, ugyanis az ő mandátumuk „below, but close to”, vagyis az enyhén 2 százalék alatti infláció biztosítása. A Fed esetében már pusztán az a tény is kudarcként értékelhető, hogy tartósan cél alatt van az infláció.

A kis, pozitív infláció nem úgy nem árstabilitás, mint a nagy

Észre kell azonban azt is venni, hogy jelentős deflációról, ami legalább olyan káros lehet, mint a túlzott infláció, sem beszélhetünk, hiszen az indexek alig csökkentek 1 százalék alá. Ha pedig nincs se defláció, se magas infláció, mi ellen kell harcolni?

Először is érdemes rögzíteni, hogy a közgazdasági értelemben vett árstabilitás nem az, amikor a statisztikai hivatalok által mért fogyasztóiár-növekedés nulla. Előbbi koncepciót nehéz pontosan mérni, és az inflációs statisztikák általában felfelé torzítanak[2], így a 2 százalékos mért infláció konzisztens lehet az árstabilitással. Ebből az is következik, hogy az ennél tartósan és jelentősen alacsonyabb inflációs mutató deflációt jelezhet.

De az 1-1,5 százalék nem jelentősen kisebb, mint a kettő. A fél százalékpontos eltérés (nagyjából ennyivel csökkent az átlagos infláció 2000-2008-ról 2009-2019-re az USA-ban és az eurozónában) könnyen lehet, hogy eltörpül a statisztikai torzítás mértékéről való tudásunk bizonytalansága mellett. Emiatt nem jelenthető ki kellő bizonyossággal, hogy az 1-2 százalék közötti infláció önmagában káros a gazdaságra nézve.[3]

Miért baj akkor mégis, hogy cél alatt van az infláció?

A jegybankok a tartósan cél alatti inflációt azért nem szeretik, mert erodálja a hitelességüket. És itt nem is arról van szó, hogy felmerül a gyanú: a jegybank valójában túl alacsony inflációt szeretne. Sokkal inkább arról, hogy nem képes hatni az inflációra. És ez egy inflációs célkövető rendszerben nagy baj lenne.

Nulla közeli kamatszint esetén valóban lecsökken a monetáris politika ereje. Véleményem szerint azonban nem az a legnagyobb baj ilyenkor, hogy a jegybank nem tudja feltornázni 1-1,5 százalékról 2-ra az inflációt, hanem az, hogy az alacsony infláció által biztosított mozgásteret nem tudja kihasználni arra, hogy élénkítse a gazdaságot. Mert a modern jegybankok nem csak inflációs célt követnek, hanem tekintettel vannak a reálgazdaság helyzetére is.

Kinek szól a kommunikáció?

A modern, inflációs célt követő jegybankokra az is jellemző, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a kommunikációra, hogy a gazdasági szereplők értsék a monetáris politikát. De vajon a háztartások, vállalatvezetők értik-e a jegybank (az árstabilitás legfőbb őre) harcát az alacsony infláció ellen? A közgazdaságilag képzettebbek, tájékozottabbak talán igen, a nagyszámú laikus azonban inkább nem.

Lehet azzal érvelni, hogy a kevésbé tájékozottak nem számítanak, mert nem ők mozgatják a gazdaságot, de ez több okból is fals érvelés. Egyrészt, ők is mozgatják. Még ha egyenként nincs is nagy hatásuk, tömegként van – gondoljunk csak a hiperinflációkra, hitelezési boomokra. Nem véletlen, hogy az inflációs célt követő jegybankok nem kevés pénzt és energiát fordítottak és fordítanak ma is arra, hogy a nem szakmai közönségnek is elmagyarázzák, hogyan működik a monetáris politika. Másrészt, a fejlett világban a modern monetáris politika működésének a jegybankfüggetlenség az egyik pillére. Ehhez azonban szükség van társadalmi támogatottságra, aminek előfeltétele, hogy a társadalom értse: értéket jelent egy olyan intézmény, amely rövidtávú politikai megfontolásoktól mentesen őrködik a gazdaság stabilitása, ezen belül is kiemelten az árstabilitás felett.

Fontos tehát, hogy minden helyzetben megtalálják a jegybankok azt az üzenetet, ami a széles közönség számára érthető, mégis összhangban áll azzal, amit ténylegesen csinálnak. A korábban elmondottak fényében ezért azon jegybankoknak, amelyek hosszú évek óta cél alatti inflációval és gyenge gazdasági növekedéssel küszködnek, a „növelni kell az inflációt” szlogen helyett adekvátabb lenne azt a zászlójukra tűzniük, hogy „a gazdaságot kell élénkíteni mindaddig, amíg az nem jár inflációs nyomással”. Ez utóbbi továbbra is összhangban marad a legtöbb jegybank törvényi felhatalmazásával, inkább csak másképp mondja ugyanazt.

Nem gondolom, hogy a kommunikáció ilyetén finomhangolása jelentősen segítené az érintett jegybankokat inflációs céljuk elérésében. Azt azonban igen, hogy segíthet a kompetens jegybankról kialakított pozitív kép, a társadalmi támogatottság megőrzésében. Az inflációt gerjesztő jegybankokat ugyanis nem szeretik a választók.

Vonnák Balázs

[1] Bár az inflációs célok nem a volatilis cikkek nélküli indexre vonatkoznak, hosszabb távon egy jegybank teljesítménye ugyanúgy lemérhető a maginflációs mutatókon, vizuálisan pedig könnyebben értelmezhetők.

[2] Az infláció mérésének új kihívásairól itt lehet bővebben olvasni.

[3] Természetesen ez jelentős mértékben függ attól is, hogy a cél alatti infláció előre látható, vagy időről-időre meglepi a gazdasági szereplőket. Utóbbi esetben például azon vállalatok, amelyek még egy, az inflációs céllal konzisztens várakozásokat tükröző fix kamat mellett vettek fel hitelt beruházásuk finanszírozására, fizetési nehézségekkel szembesülhetnek, ugyanis áraikat nem tudják a megfelelő mértékben emelni. Az ő pénzügyi problémáik az egész gazdaságra lefelé húzó erőt gyakorolhatnak. Nem rossz feltevés azonban, hogy a jelenlegi inflációs környezet többé-kevésbé már beépült a várakozásokba.

Főoldali kép forrása: pixabay.com