A 2007-08-as válság utáni recesszió idején heves szakmai viták folytak arról, hogy szükséges-e és érdemes-e a költségvetési politikát a gazdaság élénkítésére használni. Sajnos a koravírus járvány ismét súlyos recesszióba taszította a világgazdaságot, így ez a kérdés újra aktuálissá vált. Ebben a bejegyzésben ennek a vitának egy szűk, de rendkívül fontos szeletére fókuszálnék, nevezetesen, hogy mekkora a költségvetési kiadások multiplikátora.
Amint az a tankönyvekből jól ismert, a kiadási multiplikátor azt méri, hogy a reál kormányzati kiadások egységnyi növekedése mekkora reál GDP növekedést indukál. A költségvetési politikát csak akkor érdemes gazdaságélénkítésre használni, ha a multiplikátor 1-nél nagyobb, ugyanis ilyenkor nem szorít ki az állami költekezés magángazdasági tevékenységet. Azonban a költségvetési kiadások nem a semmiből jönnek, azokat meg kell finanszírozni adókból vagy adósságból, ami viszont csökkenti a reál kibocsátást.[1] Természetesen a kiadások és azok finanszírozásának nettó hatását érdemes vizsgálni, és a kiadási multiplikátort célszerű korrigálni a finanszírozás negatív hatásával.
Először J.M. Keynes érvelt amellett hatásosan, hogy a kiadási multiplikátor nagyobb, mint 1. Keynes érvei elsősorban nem elmélettörténeti szempontból érdekesek, hanem azért, mert a gondolatmenetének lényegi elemei ma is relevánsak. Kimondatlanul is, a kérdésről folytatott modern vita továbbra is akörül forog, hogy Keynes gondolatmenetének egyes elemei milyen mértékben érvényesek.
Keynes gondolatmenetének három kulcseleme van:
- Mivel a folyó fogyasztási kereslet és a folyó jövedelem együtt mozog, egységnyi költségvetési kereslet egységnyinél nagyobb aggregált keresletet generál.
- Az aggregált kereslet növekedésére a kínálat elsősorban mennyiségileg reagál, nem árakkal.
- Ha a finanszírozás hatásával korrigáljuk a kiadási multiplikátort, akkor sem kapunk 1-nél kisebb értéket. A deficitfinanszírozásnak kisebb a negatív hatása, mint az adófinanszírozásnak.
Az érvelés első pontjának algebrai levezetése minden bevezető makroökonómia tankönyvben megtalálható. Ehelyett itt most az intuícióra helyezem a hangsúlyt, amit a következő ábra foglal össze:
A kiadási multiplikátor és a folyó jövedelem kapcsolata
Forrás: saját szerkesztés
A kormányzati kiadások növelése növeli az aggregált keresletet és a GDP-t, ami növeli a háztartások jövedelmét és fogyasztását, ami tovább növeli az aggregált keresletet és így tovább. Ennek az önmegerősítő folyamatnak az az eredménye, hogy a kormányzati költekezés nem szorít ki magántevékenységet és önmagánál nagyobb mértékben növeli a kibocsátást.
Ez a gondolatmenet persze csak akkor működik, ha igaz a keynesi érvelés 1. és 2. pontja. Azaz, ha a háztartások folyó jövedelme érdemi fogyasztási kereslet növekedést indukál, továbbá, ha az aggregált kereslet növekedése a reál GDP és nem az infláció növekedéséhez vezet.
Az idők folyamán Keynes gondolatmenetének mindhárom elemét komoly kihívások érték. Az 1. pontot Milton Friedman permanens jövedelem elmélete (Friedman 1957) vonta kétségbe. . Az elmélet szerint a fogyasztás fő determinánsa nem a folyó jövedelem, ugyanis a háztartások hosszabb távon gondolkoznak, és ebből adódóan fogyasztásukat „simítják”: ha átmenetileg megnő a jövedelmük annak csak egy kis részét költik folyó fogyasztásuk növelésére, a nagyobbik részét megtakarítják és közel egyenletesen szétosztják a jövőbeli időszakokban történő fogyasztás céljára.
Az 1970-es évek nagy hatású újklasszikus makroökonómiájának képviselői (például Robert Barro, Robert Lucas, Thomas Sargent, Neil Wallace) megkérdőjelezték a 2. pontot. Szerintük a kínálat főként az árakkal alkalmazkodik, az aggreált kereslet növekedése csak átmenetileg vezethet némi reálkibocsátás-növekedéshez, hatása főként többletinflációban manifesztálódik.
Azt, hogy deficitfinanszírozás mellett nagyobb a kormányzati kiadások GDP-növelő hatása, azaz a 3. pontot Barro (1972) nagy hatású cikke kérdőjelezte meg. Az úgynevezett ricardói ekvivalencia elv szerint racionális háztartások esetén ugyanakkora a hatás adó- és deficitfinanszírozással. A racionális háztartások előre látják, hogy a deficitet egyszer vissza kell fizetni, ez pedig jövőbeli nagyobb adókat eredményez, aminek hatására már most előre csökkentik fogyasztási keresletüket.[2]
A fenti kritikák fokozatosan tért nyertek a közgazdasági gondolkodásban, és 2007 előtt a közgazdász társadalom jelentős része szkeptikus volt a fiskális élénkítés lehetőségével szemben. Ezt a vélekedést – úgy tűnt – az adatok is alátámasztották. Ilzetzki és szerzőtársai (2011) tanulmányukban – bár a válság után jelent meg – 2007 előtti mintát használtak széleskörű empirikus vizsgálatukhoz, amiben különböző országokra számszerűsítették a multiplikátor nagyságát, és jellemzően 1-nél kisebb értékeket kaptak.
A 2007-08-as pénzügyi válságot követő elhúzódó recesszió hatására azonban megindult ezeknek a kérdéseknek az újragondolása. Ennek eredménye nem az lett, hogy kizárólagosan megerősítették Keynesnek vagy kritikusainak az érveit, hanem hogy megmutatták, a keynesi érvek érvényessége attól függ, hogy a gazdaság a konjunktúraciklus melyik fázisában van. Recessziók, különösen a mély recessziók idején Keynes érvei érvényesülnek, azonban fellendülések idején relevánssá válnak a kritikák.
Kezdjük a folyó jövedelem és a fogyasztás közötti kapcsolat újraértékelésével. A fogyasztást mindig lehet simítani, ha a folyó jövedelem relatíve magas a jövőbelihez képest, hiszen megtakarításra mindig van lehetőség. A fordított irányban azonban nem feltétlenül működik a mechanizmus. A háztartások általában nem képesek olyan mértékben eladósodni, mint az a preferenciáikból következne. A fedezett hiteleket leszámítva (mint a jelzáloghitel) a bankok jóval kevesebb hitelt nyújtanak a háztarásoknak annál, mint amennyi a permanens jövedelem elméletből következne. Adósságkorlátnak nevezzük azt a jelenséget, amikor a háztartások kevesebb hitelt kapnak, mint ami az ő szempontjukból optimális lenne.
Mindez azért érdekes, mert a fogyasztás simításának a következménye az, hogy a folyó jövedelem és a fogyasztás között gyenge a kapcsolat, viszont az adósságkorlátok megakadályozzák a fogyasztás simítását. Ezért, ha sok az adósságkorlátos háztartás, akkor aggregált szinten erős lesz a korreláció a folyó jövedelem és a fogyasztás között. Továbbá, ha recessziók esetén nő az adósságkorlátok jelentősége, mivel a bankok óvatosabb á válnak, akkor recessziók esetén érvényessé válik a keynesi érvelés 1. pontja.
Létezik még egy, a vizsgálatunk szempontjából fontos tényező, ez pedig az óvatossági motívum, ami a háztartások megtakarításainak egy részét a jövedelem bizonytalanágra vezeti vissza. Ha valaki tart attól, hogy elveszíti a munkáját és emiatt drasztikusan lecsökken a jövedelme, akkor a nehéz időkre készülve növeli a megtakarításait. Az adósságkorlát egy külső, az óvatossági motívum egy belső, a megtakarítások növelése vagy az adósságok csökkentése irányába mutató kényszer. További hasonlóság köztük, hogy mindkettő felerősíti a folyó jövedelem és a fogyasztás kapcsolatát. Továbbá, az óvatossági motívumnak is megnő a jelentősége recessziók idején, ilyenkor nagyobb a munkanélküliség valószínűsége és az ebből adódó jövedelembizonytalanság.[3]
Keynes érvelésének a 2. pontja azt állítja, hogy a kereslet növekedésére a vállalatok nem az árak növelésével, hanem mennyiségi expanzióval reagálnak. Az újklasszikus kritika ennek lényegében az ellenkezőjét állította. A makroökonómia jelenlegi többségi álláspontja nem azonosul egyik véleménnyel sem. Az új klasszikusokkal szemben a többség ma úgy véli, hogy az árak nem rugalmasak abban az értelemben, hogy nem reagálnak azonnal a kereslet vagy a kínálat változásaira. Az empirikus kutatások által bőségesen alátámasztott ragadós árak koncepciója a domináns megközelítés jelenleg. Eszerint a megközelítés szerint az árak reagálása nem azonnali és nem teljes, általában a mennyiségi- és áralkalmazkodásnak valamilyen kombinációja figyelhető meg. Az, hogy melyik a domináns azt többféle tényező befolyásolja, ezek közül egyik a kapacitáskihasználtság: recessziókban, amikor a kapacitások nagyon kihasználatlanok felerősödik a mennyiségi alkalmazkodás, fellendülések idején, amikor közel teljes a kapacitáskihasználtság, az áralkalmazkodás válik dominánssá.
A fentiek mind azt támasztják alá, hogy recessziókban megnő a kiadási multiplikátor nagysága. Ezek után meg kell vizsgálnunk mi a helyzet a kiadások finanszírozásának ellenkező irányú hatásaival. Bár a ricardói ekvivalencia fogalma az 1970-es évek óta komolyan befolyásolta a költségvetési politikáról való makroökonómiai gondolkozást, sosem vált teljes mértékben elfogadottá. A makroökonómusok egy jelentős része mindig is szkeptikusan viszonyult hozzá. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a ricardói ekvilalenciát csak nagyon erős, életszerűtlen feltevések mellett lehet bizonyítani. Ezeket itt nincs módunkban végigvenni, most csak egy tényezőt hangsúlyoznék: adósságkorlátos fogyasztók esetén nem igaz a ricardói ekvivalencia, ugyanis annak teljesüléshez az extrém előrelátáson kívül az is szükséges, hogy a jelenbeli fogyasztást a jövőbeli nettó jövedelemkilátások érdemben befolyásolják. Ez viszont pont nem igaz az adósságkorlátos háztartásokra, akiknek fogyasztását döntően a jelenbeli jövedelmük határozza meg. Mindez ismét abba az irányba hat, hogy recessziókban, amikor nő az adósságkorlátok szerepe, Keynes 3. érve felerősödik, ami szerint a deficitfinanszírozás nem semlegesíti szignifikánsan a kiadási multiplikátor hatását.
Az eddig tárgyalt elméleti érvek formális modellekben is megjelennek. Például Eggertsson és Krugman (2012), valamint Eggertsson és Mehrotra (2014) tanulmányai megmutatják, hogy az adósságkorlátok szigorodása miként vezet recesszióhoz, illetve tartós stagnáláshoz továbbá demonstrálják, hogy ilyen esetekben a kiadási multiplikátor 1-nél nagyobb lesz. Továbbá azt is demonstrálják, hogy a költségvetési politika teljes hatása nem független a finanszírozás módjától, és a hatás deficitfinanszírozás esetén a legerősebb. Némileg más gondolatmeneteket követve Christiano és szerzőtársai (2011) és Woodford (2011) tanulmányai is alátámasztják, hogy nagy recessziókban, amikor a monetáris politika tehetetlenné válik, a multiplikátor 1-nél nagyobb.
Persze az eddigieket mind el lehet utasítani, hisz mindez csak elméleti okoskodás: mit mutatnak az adatok? Jelen esetben azonban nagyfokú összhang van az elméleti és empirikus eredmények között. Auerbach és Gorodnichenko (2012) egy változó paraméteres becslési technika segítségével megmutatják, hogy az Egyesült Államokban recessziós környezetben 1,0 – 1,5 körüli, míg expanzív időszakban 0,0 – 0,5 körüli a fiskális multiplikátorértéke. Eredményeiket a következő ábra foglalja össze, ahol a szürke oszlopok a recessziós időszakokat jelölik:[4]
A kiadási multiplikátor alakulása az Egyesült Államokban
Forrás: Auerbach és Gorodnichenko (2012)
Világi Balázs
Hivatkozások:
Auerbach, A.J., és Y. Gorodnichenko (2012). Measuring the Output Responses to Fiscal Policy, American Economic Journal: Economic Policy, 4(2), 1-27.
Békési L., Köber Cs., Kucsera H., Várnai T. és Világi B. (2016). Az MNB makrogazdasági előrejelző modellje, MNB Working Paper, 2016/4.
Blanchard, O. és D. Leigh, 2013. Are We Underestimating Short-term Fiscal Multipliers?, American Economic Review.
Barro, R.J., 1974. Are government bonds net wealth?, Journal of Political Economy, 82(6), 1095-1117.
Christiano, L., M. Eichenbaum és S. Rebelo, 2011. When Is the Government Spending Multiplier Large?, Journal of Political Economy, 119(1), 78-121.
Friedman, M., 1957. A Theory of the Consumption Function. Princeton University Press.
Eggertsson, G.B és P.R. Krugman (2012). Debt, Deleveraging and the Liquidity Trap: a Fisher-Minsky-Koo Approach. Quarterly Journal of Economics, 127(3), 1469-1513.
Eggertsson, G.B. és N.R. Mehrotra (2014). A Model of Secular Stagnation, NBER WP, 20574.
Ilzetzki, E., E.G. Mendoza és C.A. Végh (2011). How Big (Small?) are Fiscal Multipliers?, IMF Working Paper.
Molnár Gy., Soós G.D. és Világi B. (2017). A költségvetési politika és a gazdaság ciklikus pozíciójának kapcsolata, Hitelintézeti Szemle, 16(4), 58-85.
Woodford, M., 2011, Simple Analytics of the Government Expenditure Multiplier, American Economic Journal: Macroeconomics, 3, 1-35.
[1] Van még egy lehetőség a monetáris finanszírozás, de azzal ebben a bejegyzésben szándékosan nem foglalkozom. Arra érdemes egy külön posztot szánni.
[2] Vegyük észre, hogy a ricardói ekvivalencia önmagában nem cáfolja, hogy a multiplikátor nagyobb, mint 1. A jelentőségét az adja, hogy ha például az 1. és a 2. pont érvénytelensége miatt adófinanszírozás esetén a kiadások növelésének nettó hatása a reál GDP-re kisebb, mint 1, akkor nem lehet abban reménykedni, hogy deficitfinanszírozás esetén a hatás növelhető.
[3] Békési és szerzőtársai (2016) tanulmánya egy intuitív grafikus elemzés segítségével megmutatja, hogyan eredményezik az adósságkorlátok és az óvatossági motívum a folyó jövedelem és az fogyasztás együttmozgását.
[4] A multiplikátor nagyságára vonatkozó empirikus irodalomnak egy részletes áttekintése olvasható Molnár és szerzőtársai (2017) tanulmányában.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
