A politikai szférának mind gyakrabban kell technikai értelemben komplex kérdéseket megválaszolnia, így a szakértőkre is nagy felelősség hárul: meg kell tanulniuk, miképp lehet összetett tudományos és elemzői eredményeket használható formában, minél tömörebben átadni a döntéshozóknak. A cél a lehető legegyszerűbb, legtömörebb, de szakmailag kifogástalan kommunikáció, ami egyre inkább elvárássá válik az elemzői pályára készülők felé. Helyzetértékelés és praktikus tanácsok.
A szükséges gazdaságpolitikai döntések viszonylag ritkán maradnak el azért, mert a helyi szakemberek nem rendelkeznek a szükséges és megfelelő tudással. A tudás általában megvan valahol, ami sokkal gyakrabban hiányzik, az vagy a döntéshozói érdekeltség, vagy pedig a szakértők és a döntéshozók közötti megfelelő kommunikáció. E kettő közül az elsőt nehéz kezelni, a másodikat viszont meg lehet tanulni – legalábbis Takáts Előd, a BIS szenior szakértője szerint, aki korábban több technikai segítségnyújtásban is részt vett és saját tapasztalatait összegezte az MNB Tanszék meghívására.
Daron Acemoglu és James A. Robinson 2012-ben megjelent bestsellere óta tudjuk, hogy amennyiben a döntéshozói szint érdekeltségi rendszere torz, akkor sem a tudás, vagy annak esetleges importálása, sem a megfelelő kommunikáció nem elégséges a fennálló társadalmi és gazdasági problémák kezeléséhez. Az érdekeltség hiányának kezelése szinte megoldhatatlan kihívás, illetve, ha meg is oldható, akkor is nagyon mély társadalmi és politikai átalakulást jelent.
A szakértők és a döntéshozók közötti kommunikációs hibák, hiányosságok azonban kezelhetők, bár nem olyan egyszerűen, mint amennyire talán elsőre tűnik. Egy egyszerű történetet is nehéz sokszor hűen és kellő célzottsággal elmondani, hát még milyen nehézségeket jelenthet egy komplex probléma megbeszélése, mégpedig teljesen eltérő hátterű emberekkel. Miképp lehet bonyolult dolgokról úgy beszélni, hogy a fontos elemek és üzenetek ne sérüljenek, az információ azonban befogadható és megemészthető legyen? Ez a fő kommunikációs kihívás.
További nehézséget jelent, ha az elmondottakat további vezetői-döntéshozó szintekre kell továbbítani, hiszen a sztorink sérülhet – épp úgy, mint abban a gyerekjátékban, amikor egy körben ülve az egyik résztvevő egy egyszerű történetet súg a mellette levő fülébe, aki ezt továbbadja a másik szomszédjának, a kör végén pedig mindenki meglepetésére egy teljesen új mesét hallunk vissza. Ami egy gyerekjátékban szórakoztató, az a valós döntési helyzetekben riasztó tud lenni, hiszen esetlegesen egy kommunikációs hibából, félrehallásból adódóan nem a megfelelő inputok alapján születnek meg a döntések.
A fő konfliktus és dilemma tehát abból adódik, hogy a politikai szféra egyre több olyan kérdéssel találkozik, ami technikai értelemben magas komplexitású. A szakpolitikai döntésekhez sokszor nagyon speciális tudásra van szükség, a döntéshozóktól – akik jellemzően demokratikus úton megválasztott politikusok, az erre a szakmára jellemző sajátos készségekkel és képességekkel – pedig nem várható el, hogy szakértői szinten értsenek a részkérdésekhez, akkor sem, ha ezek nagyon fontos részkérdések. A globális felmelegedésről, a nukleáris energiáról, vagy épp az adórendszerről és a pénzügyi szabályozásról egy parlamenti képviselő nem rendelkezhet olyan mély tudással, mint egy évtizedek óta ezzel foglalkozó szakértő, és amennyiben meg akarjuk őrizni a társadalmaink demokratikus jellegét (márpedig induljunk ki abból, hogy meg akarjuk őrizni), akkor ezzel együtt is kell élnünk.
Egy ilyen helyzetben elvileg két lehetőség adódik: vagy a döntéshozatalt kell levinni a szakértői szintre, vagy pedig a szakértői tudást kell értelmezhető formában és bontásban a döntéshozók rendelkezésére bocsátani.
- Az első megoldásra plasztikus példát mutatnak a független (gazdaságpolitikai) intézmények. Rodrik (2018) szerint a döntések független intézményekre való delegálása és az ezzel járó szabályalapúság ugyan lehet hasznos, hiszen lehetővé teszi a hosszú időtávra optimalizáló döntéshozatalt és kiiktatja a rövidlátás (miópia) problémáját (lásd: független jegybankok és költségvetési tanácsok), de lehet káros is, mert alkalmas lehet a meglévő erőviszonyok bebetonozására is, illetve sérülhet általa a választópolgárok által gyakorolt kontroll.
- A második megoldás a megfelelő szakértői-döntéshozói kommunikáció, ami gyakorlatilag annak a megválaszolását jelenti, hogy miképp lehet a döntéshozó számára befogadható módon bemutatni az elvont és módszertanilag sok esetben nagyon komplex kutatások eredményeit. Képzeljük el például – Takáts Előd példájával élve – a BIS kéthavi baseli meetingjeit, ahol a jegybanki vezetőknek kell nagyon összetett kérdésekben releváns és szakmailag megalapozott álláspontot képviselniük, illetve a saját igazukról a többi jegybankárt is meggyőzniük. Ez csak akkor lehetséges, ha a mögöttük álló szakértők használható formában tudják számukra átadni a sokszor több tucat szakértő aprólékos munkájával elért eredményeket (és persze az is kell hozzá, hogy a döntéshozó egyértelműen definiálja azokat a célokat és kérdéseket, amihez szakértői segítséget vár).
A recept egyszerű és mégis nagyon nehéz: a szakmai eredményeket a lehető legegyszerűbben kell elmondani, azaz egyszerűen, de nem egyszerűbben, mint amit a szakmai mondanivaló és tartalom megkövetel. A jó kommunikáció mindig illeszkedik az adott szakterülethez és szakpolitikai kérdéshez, annak sajátosságaihoz, de néhány, a teljesség igénye nélkül összeállított praktikus tanácsot ezzel együtt érdemes lehet megfontolni:
- fogadjuk el, hogy egy döntéshozónak egy-egy kérdésre kevés ideje van, ezért röviden, velősen és figyelemfelkeltően kell bemutatnunk az adott problémát (ezzel kapcsolatban lásd: elevator pitch)
- fontos, hogy a döntéshozó számára egyértelművé tegyük, hol vannak döntési pontok, pontosan hol és miről kell dönteni,
- fontos, hogy a szakértői kommunikáció konkluzív legyen, azaz el tudjunk jutni szakértőként is odáig, hogy konkrét javaslatokat fogalmazunk meg,
- fontos egyértelművé tenni, hogy mi alapján tud adott kérdésben a döntéshozó dönteni, azaz, hogy amennyiben egy adott szempontot tart fontosnak, akkor azzal egy adott döntés konzisztens, ha pedig egy másik szempontot, akkor azzal egy másik döntés,
- akkor sem javasolt egyetlen, kizárólagos javaslatot tenni, ha szakértőként nekünk egyértelmű a preferenciánk, hisz a szakértői és döntéshozói szint szétválasztásának épp az a lényege, hogy a szakpolitikai és technikai szempontok mellett esetlegesen egyéb szempontokat is integrálni lehessen a döntéshozatalba,
- a tudományos megközelítés alapja, hogy feltételezésekkel élve teszünk megállapításokat, a felfelé irányuló kommunikációban pedig ezek közül azokat a feltételezéseket emeljük ki, amelyek relevánsak a döntéshozatal szempontjából (vagyis az is a szakértő feladata, hogy a releváns és a nem releváns technikai részleteket képes legyen elválasztani egymástól),
- a bonyolult és összetett technikai részleteket, mint például az ökonometriai számításokat és modelleket is a lehető legegyszerűbb (de nem túlzottan leegyszerűsített) módon érdemes bemutatni, amiben nagy segítséget jelent egy jól érthető példa, egy kifejező folyamatábra vagy egy jó grafikon.
Az elemzői-szakértői pályára készülőknek mindezekre egyre inkább ugyanannyi figyelmet kell majd fordítaniuk, mint az ökonometriai modellek ismeretére – a szakmai tudás és a megfelelő, célzott kommunikációs képesség ugyanis kiegészíti és feltételezi is egymást.
Kolozsi Pál Péter
Daron Acemoglu, James A. Robinson (2012): Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty. New York: Crown Publishers. 2012.
Dani Rodrik (2018): Is Populism Necessarily Bad Economics? AEA Papers and Proceedings 2018, 108: 196–199 https://doi.org/10.1257/pandp.20181122
Kép forrása: pixabay.com