Michael Pettis és Matthew C. Klein könyve („Trade wars are class wars: how rising inequality distorts global economy and threatens international peace”, 2020) a kereskedelmi háború eddig kevésbé hangsúlyozott aspektusát igyekszik bemutatni. A könyv címében egyesek számára ugyan kissé riasztóan hathat az „osztályharc” kifejezés szerepeltetése, a könyv azonban teljesen mentes a politikai ideológiáktól. A következőkben vegyük végig a könyv 10 legfontosabb megállapítását, amelyek egy új nézőpontot adhatnak a jelenlegi globális események megértéséhez:
- A tartósan fennálló folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságok az egyes országokon belüli, tartósan egyensúlytalan jövedelmi eloszlás következményei. A sztenderd megközelítés szerint a folyó fizetési mérleg „imbalanszok” az országok közti komparatív különbségekből[1] vagy a „néplélekből” (lásd tücsök vs. hangya országok hamis mítosza) fakadnak. Pettis és Klein szerint azonban sokkal inkább az adott országokon belüli, tartósan egyensúlytalan jövedelmi eloszlás következményei. Egyszerűen megfogalmazva: az adott országok munkavállaló osztályai huzamosabb ideig nem részesülnek a termelékenységükkel arányos módon a megtermelt javakból. Az országokon belüli jövedelmi egyensúlytalanságok azonban az országok közti feszültségek képében jelenhetnek meg, amely a történelem tanulsága szerint könnyen vezethet végül valós fegyveres konfliktusokhoz is.
- Amennyiben a helyi lakosság nem fogyaszthatja el, amit megtermel, a differenciát szükségszerűen a világ más pontjain élő fogyasztóknak „kell” felszívnia. Ez az alapfeltétele annak, hogy a globális GDP-növekedés zavartalan legyen, ugyanis a fogyasztás emelkedése nélkül nincs folyamatos GDP-növekedés. De hogy valósult ez meg ennyi évtizeden át, miközben egyre nagyobb jövedelem és vagyon halmozódott fel egy szűk rétegnél, akiknek a fogyasztási határhajlandósága közel nulla?
- Az köztudott, hogy a fogyasztás végső forrásai az USA és a legfejlettebb tőkepiaccal rendelkező angolszász országok voltak. Ezt a dollár tartalékdeviza szerepe tette permanensen lehetővé: a globális megtakarítások jelentős hányada ugyanis az USA tőkepiacain[2] köt ki. A tradicionális szemlélet szerint több évtizedig fennálló kereskedelmi deficit nem lenne fenntartható, a valóságban ez mégis megtörtént.
- A globális tőkeáramlások szerepe messze meghaladja a kereskedelmi forgalomból származó flow-t. Másképp fogalmazva: nem a folyó fizetési mérleg, hanem a tőkemérleg vált a dominánssá a reálgazdasági folyamatok szempontjából. A tőkeáramlások nagy része ugyanakkor likviditási helyzet hajtotta, spekulatív, és egyéb technikai tényezőkkel, valamint politikai szándékokkal magyarázható. Ez a folyamat messze van a tankönyvi, hatékony piaci tőkeallokációtól és mechanizmustól. A szerzők szerint pontosan ezért nincs semmilyen piaci erők által vezérelt automatizmus, ami a globális egyensúlytalanságokat tartósan visszahúzná. Ezt figyelhettük meg a dollárközpontú világban, ahol sokszor akkor is áramlik a tőke az USA-ba, ha az éppen szigorúan hozam/kockázat alapon nehezen lenne indokolható.
- Miért baj ez? A külföldi tőkebeáramlás jelensége hagyományosan kedvező megítéléssel bír. Ez azonban koránt sincs mindig így: egy adott ország csak korlátozottan képes felszívni a beáramló addicionális tőkét, különösen amennyiben fejlettebb országról beszélünk. Akkor előnyös csak a folyamatos tőkebeáramlás, amennyiben az produktív, hosszabb távon is előnyös beruházásokat finanszíroz. Az állandó tőkebeáramlás (amelynek másik lába az elfogyasztott javakban materializálódik) ezzel ellentétben az USA-ban eszközárbuborékot, hitelboomot, az egyenlőtlenség növekedését[3] hozta, amelyet nem kísért a beruházások megugrása[4].
- Visszatérve a legegyszerűbb összefüggésekre: az el nem fogyasztott megtermelt árukat és szolgáltatásokat[5] vagy beruházásra használják fel, vagy exportálják őket[6]. Ezért azon országok, amelyek a háztartások fogyasztásának alacsonyan tartására[7] törekszenek, vagy a beruházások, vagy exportjuk növekedése mellett képesek csak a GDP tartós növelésére. Ezen országok a könyv terminológiájában az ún. „alacsony bér-magas megtakarítás” stratégiát követik (például Németország).
- Fontos, hogy a fejlődő országok sok esetben tőkehiányosnak tekinthetőek, azaz vannak tőkehiány miatt meg nem valósuló produktív beruházási lehetőségek. Ebben az esetben a belső megtakarításokból finanszírozott beruházás előnyös lehet a teljes lakosságnak hosszabb távon, még akkor is, ha a bérük emelkedése nem követi a produktivitás emelkedési ütemét. Erre jó példa a kínai növekedés az 1980-as fordulatot követő pár évtizedben, amely emberek százmillióit tette a középosztály részévé, azonban – ahogy ezt a kínai politikai vezetés is felismerte – e növekedés korlátai a produktív beruházási lehetőségek csökkenésével már megmutatkoznak. Egyedi szinten, fejlődő országok esetében tehát a bérek relatíve alacsonyan tartása minden társadalmi osztály számára előnyös stratégia lehet, amennyiben adottak a fenti feltételek[8].
- Azonban globálisan, aggregált szinten már teljesen más a helyzet, és itt érünk el az „osztályharc” jelenségéhez. Amennyiben a munkavállalók permanensen a termelékenység növekedése alatt részesülnének a megtermelt javakból – és a stagnáló bérek miatt stagnáló kereslet nem indokolja a beruházások növekedését sem –, valamint már a hitelezés növelése is korlátokba ütközik, úgy a GDP-növekedés elkerülhetetlenül megtorpan. A korábbi évtizedekben a nemzetközi szervezetek által előszeretettel hangoztatott ajánlások (például az alacsony bérekkel történő versenyképesség-növelés, rugalmas munkaerőpiaci szabályok stb.) globális léptékben zsákutcába vezetnek.
- Az elmúlt évtizedekben a fentebb leírt jelenségek (a dollár tartalékdeviza-szerepe, hitelboom, szabad tőkeáramlás, munkaerőpiaci lazítások stb.) tehát lehetővé tették az egyre aránytalanabb jövedelmi és vagyoni viszonyok fennmaradását anélkül, hogy a globális növekedés megtorpant volna. Ezért tekinthető egyedinek ez az időszak. A helyzet legnagyobb haszonélvezői Pettisék szerint a nemzetközi bankok és a multinacionális cégek tulajdonosai, menedzserei voltak. Ahogy Warren Buffet némileg (talán) önironikusan megjegyezte, az osztályharc lezajlott, és azt ők, a szupergazdagok nyerték.
- Nem véletlen, hogy az 1930-as évek után újra a szakmai diskurzus homlokterébe kerülnek az elosztási kérdések. Ahogy Marriner S. Eccles (Fed elnök 1934-1951) megjegyezte: „Ahogy a tömegtermeléssel együtt jár a tömegfogyasztás, úgy a tömegfogyasztás egy olyan vagyoneloszlást feltételez […], amely az embereket vásárlóerővel látja el […]. Ahelyett, hogy ez a típusú elosztás valósult volna meg, egy hatalmas szivattyú 1929-1930-ra az előállított vagyon egyre növekvő hányadát mindössze pár kézben csoportosította […]. A többiek csak úgy maradhattak játékban, ha eladósodtak. Amikor a hitel elfogyott, a játék véget ért. ”[9]
A könyv szerzőinek véleménye szerint a kereskedelmi háború hagyományos formái (vámok, egyéb adminisztratív eszközök) nem lesznek, nem lehetnek célravezetőek, azok legjobb esetben is csak a frontvonalakat rajzolják át. A tartós megoldáshoz a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenséget kell csillapítani, és a fentebb nagy vonalakban leírt globális működési rendszert megváltoztatni. Az egyik kézenfekvő megoldás a nemzetközi tőkeáramlások szabályozása, amellyel elsősorban az USA élhetne az amerikai eszközök külföldiek által történő vásárlásának korlátozásával. A tőkemérleg-oldali beavatkozás meggátolná, hogy a globális megtakarítások (excess savings) több mint fele az USA-ban csapódjon ki, ami pedig rákényszerítené a világ többi részét a kereslet élénkítésére, amelynek egyetlen fenntartható módja a termelékenységhez igazított béremelkedési ütem elérése vagy időszakos meghaladása. Ennek elmaradása a szerzők szerint a nemzetközi békét veszélyeztetné, az 1930-as évekbeli eseményekhez hasonlóan.
Tapaszti Attila
[1] Termelési költségek különbsége stb.
[2] Szinte alternatíva hiányában, amelyet az amerikai piac nagysága és USA „soft” hatalma támogat.
[3] A hitelállományok megugrása ugyanakkor a bérek GDP-n belüli részesedésének csökkenése mellett is lehetővé tette a folyamatos fogyasztásemelkedést.
[4] Más szavakkal az USA (és a fejlett országok többsége) nem tőkehiányos ország, nincsenek tőkehiány miatt meg nem valósuló beruházások.
[5] Lényeges, hogy nemzetgazdasági szinten a fogyasztás „összenyomásával” ugyan megtakarítás keletkezik, ám ezt nem szabad összekeverni az átlag háztartási megtakarításokkal. Ezt jól mutatja Németország helyzete, ahol hiába a 2000-es évek eleji Hartz reform (amely a reálbérek kvázi befagyasztását jelentette) utáni magas nemzetgazdasági megtakarítási ráta, a medián német állampolgár vagyona a kelet-európai társaival van egy szinten a statisztikák szerint.
[6] Amennyiben egyik sem következik be, úgy természetesen a felhalmozódó készleteket le kell írni, a kapacitásokat csökkenteni, aminek következménye a GDP csökkenése, munkanélküliség növekedése stb.
[7] Azaz a tőke/bér jövedelem eloszlási arány növelésére épülő stratégiára.
[8] Voltak esetek ugyanakkor, amikor sajnos ez a stratégia rengeteg szenvedést okozott. A történelemben általában tőkehiánnyal néztek szembe a fejlődő gazdaságok, ezért a beruházások emelkedése csak a fogyasztás drasztikus visszavágásával volt elérhető, amennyiben az adott ország nem fért hozzá megfelelően a nemzetközi tőkepiacokhoz. Erre nagyon szomorú és szélsőséges példa az 1930-as évekbeli Szovjetunióban tapasztalható éhezés (valamint közvetve a GULAG rendszer), ahol az erőltetett iparosítás forrását a lakosság fogyasztásának brutális összenyomása biztosíthatta csak. Az „el nem fogyasztott” gabona, nyersanyagok exportja tette csak lehetővé az oly fontos technológiai eszközök beszerzését.
[9] Manapság a szakmai viták nagy része – lásd MMT, Fed programjai stb. – ekörül a kérdés körül forog: elfogyhat-e egyáltalán a hitel?