Franciaország történelme nagy vonalakban és nagyon leegyszerűsítve leírható a fő szomszédaival, azaz az angolszász világot képviselő Angliával (Egyesült Királysággal), illetve a Németországgal szembeni viszonyának alakulásával. Az utóbbi évtizedekben kiemelten az utóbbi reláció értékelődött fel – ezt jól mutatja stratégiai szinten, hogy az Európai Unióban szinte minden érdemi döntés először a német-francia csúcstalálkozókon merül fel és dől el, illetve szimbolikus szinten, hogy például a francia köztársasági elnökök beiktatásukat követően mindig először Berlinbe utaznak.
Emmanuel Macron, aki 2017. május 14. óta – azaz épp három éve – áll az Ötödik Köztársaság élén, szintén berlini utazással kezdte hivatali idejét, de a német vonalat már a választási kampányában is hangsúlyosan képviselte. Macron egyik fő választási kampányüzenete is az volt, hogy Németország és Franciaország szorosabb együttműködése útján lehet új lendületet hozni a kontinensre. Macron győzelme után az utóbbi években viszonylag távolságtartó Berlin is viszonylag nyitottnak kezdett mutatkozni az esetleges mélyítési lehetőségek tekintetében. A német válaszok azonban mindig úgy kezdődtek, hogy „mindennek az alapja a szükséges strukturális reformok végrehajtása”, amelyeket évtizedek óta halogat Franciaország, s csak ezt követően lehet a szerződések megváltoztatásáról tárgyalni. Ezt már akkor is sokan úgy értelmezték, hogy a francia gazdaságpolitika egyfajta „németesítése” jöhet, ami szerint Franciaország sikerét csak az biztosítja, ha a franciák lemásolják a Rajna másik partján követett gyakorlatot. Manapság ugyanakkor felerősödtek azok a vélemények is, amelyek szerint nem szabad és nem is lehet a német úton végig menni.
A Le Figaro című lapban a napokban jelent meg Étienne Boisserie, Marco Boffo és Bruno Tinel francia közgazdász-professzorok írása, amely nem is azért érdekes, mert amellett érvel, hogy miért lenne „abszurd” a német modell reprodukálása Franciaországban – hanem azért, mert egy olyan narratívát mutat be a német sikerek okait elemezve, amiben nem jelennek meg a szokásos klisék (német munkamorál, precizitás, megbízhatóság stb.) Nem kétséges, hogy sokan (különösen a németek) nem értenek egyet a leírtakkal, és kétségtelen, hogy a szerzők nem vesznek figyelembe számos fontos tényezőt, de talán így is érdekes látni, hogy mire vezetik vissza az említett francia közgazdászok Németország gazdasági felívelését és jelenlegi gazdasági dominanciáját.
Boisserie, Boffo és Tinel alapállítása szerint (1) nem lehet, és (2) nem is kell a német utat követni. Nem lehet, mert a német modell a sajátos német iparosításon, az amerikai hidegháborús stratégián és az évtizedek óta fennálló alulértékelt devizán alapul, ami nem mindenkinek adatik meg. És nem is kell, mert a német út nem is annyira sikeres: az újraegyesítés óta például a keleti tartományok fejlettségi lemaradása állandósult és egyfajta német „mezzogiorno”-t alkotnak.
A német fejlődés az alábbi 3 tényezőre vezethető vissza:
- Aktív állam. Bár Németország ma a szabad piacok híve, a német felemelkedés az állam aktív szerepvállalása mellett ment végbe az iparfejlesztés, kiemelten a közlekedési, az energetikai, a nehézipari, a vegyipari és a telekommunikációs szektorban. Már Bismarck is a belső versenyben és protekcionizmusban hitt, a német gazdaság pedig hamar a világ élvonalába került. De mindez nem a szabadkereskedelmen alapult, hanem a piacok védelmén és az ipar masszív támogatásán.
- Amerikai érdek. Illetve a fent említett felemelkedésben még egy tényező fontos szerepet játszott: a hidegháborúban ugyanis egy gazdaságilag erős Németország volt az Egyesült Államok érdeke, amely az óriási támogatások és segélyek mellett még a német külső adósság elengedését is elérte.
- Alulértékelt deviza. Németország évtizedek óta hasznot húz abból, hogy a devizája strukturális értelemben alulértékelt. A „gyenge” árfolyam nagyban elősegítette a német ipar sikereit és a német piaci pozíciók fennmaradását, miközben a többi nyugati gazdasági hatalom – kiemelten az Egyesült Államok és a többi nyugat-európai állam – érdemi konkurenciával szembesült: először Japánnal és az ázsiai kistigrisekkel az 1970-es és az 1980-as években, majd Kínával az 1990-2000-es években. A kutatók szerint az alulértékelt deviza alapvetően nem a németek döntése volt, hanem inkább azon nyugat-európai hatalmak pragmatikus döntésének következménye, amelyek valamilyen oknál fogva támogatni akarták Németországot – vagyis a németek azért gazdagodhattak meg, mert a többi nyugat-európai ország az eurozóna fenntartása érdekében a német márka szempontjából gyenge eurót hoztak létre, előnyben részesítve ezzel a német ipart (ugyanerről lásd Matolcsy György írását 2019. novemberéből). A monetáris berendezkedés arra kényszerítette Franciaországot és Olaszországot, hogy deflációs politikát folytassanak, ami az ipar leépülését, munkanélküliséget és belső leértékelődést, azaz a fizetések csökkenését okozta a versenyképesség nevében. Két évtizede a monetáris stabilitás jegyében a franciák és az olaszok strukturális előnyben részesítik a németeket monetáris téren, a maastrichti szerződés pedig állandósította ezt a helyzetet.
A nehéz helyzetbe került francia és olasz gazdaságot ebben a monetáris helyzetben aktív iparpolitikával lehetett volna megvédeni, az európai uniós szabályok azonban ezt nem teszik lehetővé. A kör bezárult. A csapdából a német út nem vezet ki – hiszen nem is lehet, és nem is szabad azt követni.
Kolozsi Pál Péter
Főoldali kép forrása: pixabay.com