„Az Osztrák-Magyar Bank e bankjegyért bárki kívánságára azonnal fizet bécsi és budapesti főintézeteinél ezer korona törvényes ércpénzt” – állt a magyar ezerkoronás bankjegyen bő száz évvel ezelőtt. Hasonló ígéretet nem találunk a mostani ezerforintoson, de a dollár és euro bankjegyeken sem. Mi változott 100 év alatt és mi köze van a mai pénznek a régi pénzhez?
A múlt század elején a bankjegyek mögött jellemzően nemesfém fedezet volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a papírpénzért cserébe a jegybank köteles volt kérésre egy előre meghatározott értékben aranyat, ezüstöt, vagy ezeket tartalmazó fémpénzt adni. Ma ez már nincs így: egy modern bankjegyért csak egy másik, ugyanabban a pénznemben denominált bankjegyet, bankjegyeket vagy nemesfémet általában nem tartalmazó fémpénzt kaphatunk a jegybanknál. Ez azzal jár, hogy a modern jegybankok gyakorlatilag korlátlan mértékben tudnak pénzt (készpénzt) előállítani. Nem véletlen, hogy a jegybankfüggetlenséget és az árstabilitási célt általában a gazdasági stabilitás fontos alappilléreinek tekintik, ugyanis ez kell ahhoz, hogy a jegybank (például politikai nyomásra) ne kezdjen felelőtlen „pénznyomtatásba”.
A másik fontos következménye a fedezet hiányának, hogy a jegybank közvetlenül nem tartozik semmivel a pénz tulajdonosának (leszámítva természetesen azt, hogy a sérült bankjegyeket, érméket kicseréli épekre). Ennek ellenére a jegybankpénz (készpénz és a kereskedelmi bankok jegybanknál vezetett számláinak egyenlege) a statisztikákban mint államadósság jelenik meg (a jegybankok általában részét képezik a konszolidált államháztartásnak). Mivel is tartozik nekem az állam, ha van a kezemben egy ezerforintos? Mire szóló követelés a modern bankjegy? Ha semmire, akkor miért része az államadósságnak?
Ezt a kérdést teszi fel Biagio Bossone és Massimo Costa is a 2021-ben megjelent tanulmányukban, melyben bemutatják az általuk a Pénz Számviteli Értelmezésének (Accounting View of Money, AVM) nevezett keretrendszert (Bossone és Costa, 2021). Ez szemlélet a modern számviteli alapelvekből vezeti le a modern pénz helyét az államháztartási statisztikákban. Fő érvük, hogy az International Financial Reporting Standards (IFRS) új Konceptuális Keretrendszerének definíciója szerint a pénz nem adósság az állam számára, mivel nem jelent kötelezettséget gazdasági erőforrások átadására.
Ha nem adósság, akkor mi? Bossone és Costa szerint saját tőke. Érvelésük a következő: amikor a jegybank pénzt teremt és elkölti, akkor lényegében nem különbözik egy cipőgyártó vállalattól, amely cipőket állít elő és eladja őket. A vállalatnak ebből nyeresége származik, amit ha nem fizet ki osztalék formájában a tulajdonosoknak, visszatartott nyereségként a saját tőkéjét növeli. Hasonlóképpen, a jegybank pénzt állít elő, amit „elad” egyéb jószágokért (például aranyat vásárol) és ebből bevétele és nyeresége származik, ami ugyancsak a saját tőke részévé kell, hogy váljon a szerzők szerint.
Vagyis azok, akik esetleg csalódottan szembesültek azzal a ténnyel, hogy bankjegyükért cserébe csak egy másik bankjegyet követelhetnek az államtól, látszólag vigasztalódhatnak azzal, hogy ez a bankjegy tulajdonosi jogokat biztosít majd a jegybank felett. A szerzők szerint azonban ez csak annyira igaz, amennyire az, hogy a cipő birtoklása tulajdonosi jogokat keletkeztet a cipőgyártó vállalat felett, vagyis semennyire. Az AVM keretében a pénz egy ugyanolyan termék, mint a cipő, amit legyártanak, „eladnak” és az ebből származó nyereség a saját tőkét gyarapítja.
És hogy miért érdekes mindez? Azon túl, hogy a tanulmány egy inkonzisztens számviteli gyakorlatot szeretne felszámolni, van egy olyan következménye is a gondolatmenetnek, miszerint a jegybanknak megvan az eszköze arra, hogy szükség esetén feltőkésítse magát, nem szorul rá a költségvetés segítségére. Természetesen ez az önfeltőkésítés nem mindig optimális, hiszen a pénzgyártás inflációt vagy esetenként hiperinflációt gerjeszthet, ami a jegybank (és a társadalom) számára túl nagy áldozat lehet. Mindenesetre arra a kérdésre, hogy válság esetén a jegybanknak kell-e kimentenie költségvetést az adósság monetizálásával, vagy a költségvetésnek a jegybankot feltőkésítéssel, a szerzők egyértelmű választ adnak: végső segítséget az az entitás nyújthat csak, amelyik rendelkezik a pénz kibocsátásának hatalmával, vagyis a jegybank.
Mindennapi életünkben azonban nem kell, hogy ennyire messzemenő következményekkel foglalkozzunk, ha pénz van nálunk. Legyen az adósság vagy saját tőke – mindaddig, amíg őrzi értékét és mások is elfogadják, jó, ha van a háznál.
Vonnák Balázs
Hivatkozások:
Bossone Biagio és Costa Massimo, 2021. „Money for the Issuer: Liability or Equity?,” Economics – The Open-Access, Open-Assessment Journal, De Gruyter, vol. 15(1)
Borítókép: Google Geminivel készítve