1992. szeptember 11. péntek és szeptember 16. szerda között az egykor oly büszke és hatalmas brit birodalom kínos és fájó vereséget szenvedett a korábban épp általa dominált pénzügyi piacon a nemzetközi pénzvilágban ekkoriban megjelenő spekulatív tőkével szemben, és arra kényszerült, hogy kilépjen az európai árfolyammechanizmusból (ERM). A font elleni spekuláció jelentős mérföldkő volt mind a pénzügyek, mind az európai politikai történetében, ami az azonnali gazdasági és politikai hatásokon túl messze ható következményekkel is járt. William Keegan, a brit pénzügyi újságírás doyenje, a jegybankvilág szakmai szervezetét, az OMFIF-et irányító David Marsh és Richard Roberts, a King’S College tanára „Six Days is September – Black Wednesday, Brexit and the making of Europe” című könyvében egyenesen azt állítja, hogy a font elbukása volt az az esemény, ami elvezetett a 2016-os Brexit népszavazáshoz és az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséhez.
Az bizonyos, hogy 1990 októberében az Egyesült Királyság teljes titoktartásban és a kötelező konzultációk elhagyásával csatlakozott az ERM-hez – két évvel később pedig tömegek szeme láttára esett ki onnan tragikus gyorsasággal. Az sem kérdéses, hogy a fontválság alapvető változásokat indított el Nagy-Britanniában, a hosszabb távú következmények tekintetében azonban nincs egységes álláspont. A széles körben elterjedt vélemény szerint egy igazi nemzeti tragédia volt a „Black Wednesday”, de vannak, akik ezzel szemben sokkal inkább „White Wednesday”-ről beszélnek, hiszen ezt követően lett független az angol jegybank és 15 éves felívelés köszöntött az Egyesült Királyságra. A növekedési ütem valóban jellemzően magasabb, a munkanélküliség jellemzően alacsonyabb volt, mint a francia és a német, és bár a font leértékelődött, ez nem járt inflációs nyomással – ami jó eséllyel a globalizálódás gyorsulásának, a kínálat oldali reformoknak és a viszonylag visszafogott bérdinamikának volt köszönhető.
Szinte közhely, hogy London mindig inkább csak félszívvel vett részt az európai projektben. Keegan, Marsh és Roberts érvelésének újszerű eleme az, hogy ezzel együtt volt egy pillanat, amikor ez megfordítható lett volna, mégpedig épp az ERM-tagság időszaka, ami ugyanakkor nagy bukással végződött. Az árfolyam leértékelése nem volt példa nélküli – a második világháború előtt egy font 4,86 dollárba került, 1985-ben pedig az árfolyam csaknem elérte a paritást -, az 1992-es font-fiaskó azonban a körülmények és a következmények miatt kivételes esetnek tekinthető. Egyrészről a folyamat nagyon gyorsan zajlott le, másrészről a font elleni csata nyertesei (azaz a font felett győzedelmeskedő spekulánsok) nagyon jól láthatók és beazonosíthatók voltak, különös tekintettel a pár nap alatt ekkor világhírnevet szerző Soros Györgyre. A másik oldalon egy pár évtizeddel korábban még világbirodalomként számon tartott ország állt, amely egyetlen hét alatt elégette teljes tartalékát, leértékelte a pénzét, és azzal volt kénytelen megalázva szembesülni, hogy az egykor legyőzött, az újraegyesítésben pedig támogatott Németország bár talán megtehette volna (ahogy Franciaországgal később meg is tette), de mégsem segítette ki a bajból.
Az nem kérdéses, hogy az ERM-tagság és különösen annak csúfos vége alapjaiban határozta meg a britek hozzáállását az európai integrációhoz és az Európai Unióhoz. A szerzők szerint az 1992-es ERM-kilépés volt az „első Brexit”, amit 2016-ban követetett a „második Brexit”. 1990 októberében úgy tűnt, hogy sikerült túllépni a hagyományos brit-kontinentális ellentéten, és a történelmi szembenállás véget ért. A rózsaszín köd azonban hamar tovatűnt a maastrichti vitával, illetve az ERM kényszerű elhagyásával, és ez a csalódottság csúcsosodott ki a 2016-os népszavazásban, ami az 1950-es, 1960-as évek brit szeparatizmusához való visszatérést jelenti. Ezek alapján az ERM-válság az Egyesült Királyság Európához való viszonyában egyértelmű válaszvonal, ekkor kezdődött ugyanis az a távolodás, aminek végpontja – jelen állás szerint – a brit kilépés lesz.
Van még egy érdekes eleme a negyedszázaddal ezelőtti eseményekkel való párhuzamnak. Az 1992-es brit ERM-kilépés egyértelműen „összerántotta” a többi európai országot. A font-krízis felgyorsította a közös európai pénz bevezetését, még a nagy ellenző Bundesbank is enyhébb hangot kezdett megütni a válság után. Az euro bevezetésre került, az eurozónában a nemzeti jegybankokat felváltotta az Európai Központi Bank, ami ugyanakkor nem akadályozta meg, hogy az európai országok legyenek a 2007-ben kirobbant globális pénzügyi válság egyik legnagyobb vesztesei (sőt, egyesek szerint inkább fokozta a bajt). Már csak az a kérdés, hogy az 1992-ös első Brexithez hasonlóan a 2016-os második Brexit is a német-francia tengely megerősödését hozza-e magával, illetve, hogy az esetlegesen ebből következő döntések pár év távlatából jobb döntésnek bizonyulnak-e a font-válság után hozottaknál?
Kolozsi Pál
William Keegan, David Marsh, Richard Roberts: „Six Days is September – Black Wednesday, Brexit and the making of Europe” 2017.
A bejegyzés a HUG (Hungarian Geopolitics) Magazin 2018. szeptemberi számában megjelent „Egy pénzügypolitikai döntés geopolitikai következménye – a font elleni spekuláció és a Brexit” című cikk alapján készült.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
