Economania blog
Korábban elképzelhetetlen volt a közgazdasági felsőoktatás gazdaságtörténeti kurzus nélkül, manapság pedig szinte ritkaság, ha ilyen előadással találkoznak az egyetemi hallgatók. A közgazdaságtudományi képzés három pillére egykor az elmélet, a módszertan és a gazdaságtörténet volt, ma pedig sokkal inkább a mikroökonómia, a makroökonómia és az ökonometria – a gazdaságtörténetnek pedig sokszor nincs helye a tantervekben.
A korlátos erőforrások, a végtelenségig nem terhelhető természetes környezet, a globális felmelegedés évtizedek óta felismert probléma a közgazdászok számára is, de a közgazdaságtanban mintha még mindig egy elkülönült szegmens lenne azon tanulmányok köre, amely ezen kihívások hosszú távú hatásaival foglalkozik.
Kerekasztal-beszélgetést szervezett az MNB tanszék május 10-én a Rethinking Economics kezdeményezés alapján arról, hogyan viszonyulnak a mainstream közgazdaságtani modellek a természetes környezet korlátaihoz és a klímaváltozáshoz. A beszélgetésben részt vett Zsóka Ágnes, a BCE egyetemi tanár, Ungvári Gábor és Felsmann Balázs a BCE REKK kutatási főmunkatársai.
Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a jövő nem teljesen kiszámítható, és így kockázatos, bizonytalan vagy akár azt is mondhatnánk ismeretlen. A közgazdasági modellezés szempontjából viszont óriási különbség van aközött, hogy a jövő kockázatos, bizonytalan vagy ismeretlen.
A közgazdaságtan megreformálását sürgetők szerint itt az ideje, hogy a jelentőségüknek megfelelően kezdjük kezelni a törvényeket, a szokásokat, a kultúrát, az önkéntes és civil társadalom szervezeteit, azaz a társadalom intézményi kereteit. A módszertani váltás mindenképp szükséges ahhoz, hogy a közgazdaságtudomány közelebb kerüljön a realitásokhoz, az ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a 33 tézist megfogalmazó reformmozgalom szerint annak ellenére küzdeni kell ezekért a gondolatokért, hogy az alapjaik több mint száz éve ismertek, mégpedig elég nagy nevű közgazdászok írásaiból.
1955-ben, abban az évben, amikor Nagy Imrét leváltották és a szemközti lakásból titkosügynökök által megfigyelt nyugdíjas lett, és megjelent Weöres Sándor Bóbita verseskötete, Amerikában a közgazdaság területén valami fontos történt. Simon Kuznets, (későbbi) Nobel-díjas közgazdász és statisztikus, leírta a gazdasági növekedés és a jövedelmi egyenlőtlenség viszonyáról alkotott kutatásának eredményeit és gondolatait.
Tíz év telt el a gazdasági és elméleti válság óta, de nyoma sincs sem új modellnek, sem új paradigmának. A Magyar Közgazdasági Társaság "Conference on Economics Reformation" címmel rendezett konferenciájának előadásai ha az új útra nem is, de arra rávilágítottak, hogy mi lehet a baj az uralkodó modellel, és mi lehet a probléma az útkereséssel.
A főáramú makroökonómiai modelleket sok kritika éri amiatt, hogy rossz alapokra épültek, emiatt félrevezetőek, nem lenne szabad azokat a gazdaságpolitika támogatására használni. Másik gyakori kritika, hogy a kvantitatív módszerek túlzott alkalmazása egyoldalúvá, vagy ahogy a reformerek 32. pontja fogalmaz: „vakká” teszi a tudományt az alternatív megközelítésekre. A DSGE-modellezők viszont büszkék arra, hogy modelljeik – szerintük – megfelelő mikroökonómiai alapokon állnak, és a matematikai formába öntöttség miatt alkalmasak nettó hatások számszerűsítésére egy bonyolult, szimultán rendszerben is.
Az emberi viselkedést sokszor teljesen megalapozatlan feltevések mentén modellezi a neoklasszikus közgazdaságtani iskola. Ezt fogalmazza meg a 33 pontos kiáltvány 15. pontja is: „a hibák, az elfogultságok, a mintázatok felismerése, a tanulás, a társadalmi interakciók és a kontextusok mind befolyásolják a viselkedésünket, a gazdasági elmélet általában mégsem ismeri el ezeket. A főáramú közgazdaságtannak ezért az emberi viselkedés szélesebb körű megértésére van szüksége és ebben tanulhat a szociológiától, a pszichológiától, a filozófiától és más gondolati hagyományoktól”.
Amennyiben a neoklasszikus alapokat elvető új paradigma születik, akkor nem lesz-e valami más az új mainstream? Vagy mindenhol mást tanítanak majd közgazdaságtan címszó alatt és iránytű nélkül maradnak a közgazdászok?