Economania blog
A makroökonómiai modellekből gyakorlatilag teljesen eltűnt a pénzmennyiség a 2000-es évek elejére. A pénzügyi válság viszont arra világított rá, hogy a monetáris aggregátumok és a kereskedelmi bankok pénzteremtése kulcsfontosságú lehet a makrofolyamatok megértésében.
A hagyományos megközelítés alapján számos döntéshozó és elemző a folyó fizetési mérlegek alapján próbálta megérteni a nemzetközi tőkeáramlás okait és kezelni a válságot. A téves elemzési keret helytelen válságkezeléshez vezetett, ami messzemenő gazdasági és társadalmi költségekkel járt, és jár ma is.
A Modern Monetáris Elmélet megközelítése más szemléletet képvisel a monetáris és a fiskális politika kapcsolatában, mint a válság előtti konszenzus.
A pénzt bizonyos értelemben a háztartások és a vállalatok teremtik akkor, amikor hitelfelvétel mellett döntenek, jóllehet az „előállítása” a bank mérlegében történik. Olyan ez, mint a BKK jegykiadó automatája: mi döntünk az új jegy kibocsátásáról, de azt az automata nyomtatja.
A magas adósságállományok kezelése akár technikai kérdésnek is tűnhet, azonban előfordulhat, hogy a jelenlegi status quo mellett a globális gazdasági keretrendszernek nem működési „hibája”, hanem működésének módja a folyamatos, GDP arányos globális adósságszint emelkedés. Vajon elég nagy-e ez az állomány ahhoz, hogy gondoskodjon magáról?
A Modern Monetáris Elmélet egyre gyakrabban szerepel a nemzetközi gazdaságpolitikai vitákban. A minap egy kongresszusi szakbizottsági vitában már Jerome Powell Fed elnök véleményét is kérdezték az elméletről, és több más prominens közgazdász is véleményt mondott róla, például a Nobel emlékdíjas Paul Krugman.