Louis-Philippe Rochon, a kanadai Laurentian University Nemzetközi gazdaságpolitikai intézetének igazgatója előadást tartott az MNB tanszék kurzusán, ezután pedig interjút adott Lehmann Kristófnak. Rochon úr alapító társszerkesztője a Review of Keynesian Economics folyóiratnak és társigazgatója az „Új irányok a poszt-keynesi közgazdaságtanban” című könyvsorozatnak. Szerkesztőbizottsági tag az International Journal of Political Economy, az Ola Financiera és a Problemas del Desarrollo, Revista Latinoamericana d’Economia című folyóiratoknál. Rochon úr több mint 100 tudományos cikket írt, és több mint 16 könyv szerzője vagy szerkesztője volt. Főbb kutatási területei a monetáris elmélet és politika, financializálódás és a poszt-keynesi közgazdaságtan.
Lehmann Kristóf (LK): Mit gondol, a közgazdász-társadalom tanult a válság tapasztalataiból?
Louis-Philippe Rochon (LPR): Véleményem szerint egyáltalán nem. Korábban azt gondoltam, hogy vannak olyanok, akik tanultak belőle, és bizonyára vannak is ilyen közgazdászok, azonban összességében nem ez a jellemző. 2007 és 2010 között számos válság témájú konferencián vettem részt, és ezeken elég magas számban jelentek meg a válsággal kapcsolatos tanulmányok is, amelyek arra keresték a választ, hogy mi okozta a válságot, és milyen következményekkel járhat mindez a közgazdaságtan elméleti megfontolásaira vonatkozóan. Egy idő után azonban eltűntek ezek a megfontolások, és minden visszatért a régi kerékvágásba. A szakma még mindig nagymértékben hisz a deregulációban és a liberalizációban, a közgazdaságtan mikroökonómiai megalapozásában és az önszabályozó piacokban, bár újabban figyelembe vesznek néhány súrlódást. A DSGE modellek haszontalannak bizonyultak, azonban senki sem hagy fel az alkalmazásukkal. A szakma a legjobb esetben is valamiféle béke látszatát sugallja, azaz számos különböző modellt legitimnek tekint. Számomra ez nem elegendő a válság tapasztalatai kapcsán. A főáram képviselői szerint nincs alternatíva. Pedig létezik. Az irányzat képviselői nem akarnak szembenézni a főáram alapelveinek hiányosságaival. Pedig a posztkeynesi és a heterodox irányzatok bőségesen kínálnak megoldásokat a való világ gazdasági törvényszerűségeinek megértéséhez.
LK: Egyes vélemények szerint a kutatások és a publikációk jelentős része a főáram gondolkodásmódjára épül, azok feltevésein alapul. Mint a „Review of Keynesian Economics” alapító szerkesztője hogyan látja az egyes közgazdaságtudományi folyóiratok esetében a különböző közgazdasági iskolák szerzői számára rendelkezésre álló publikálási lehetőségeket?
LPR: A kérdés megválaszolásához figyelembe kell venni a közgazdász szakma szociológiáját. Ez egy zárt szakma, és a közgazdászok nem viselik jól a kritikákat. Ehhez hozzájön az a tény, hogy a közgazdaságtanban egy egészségtelen egységesség áll fenn, ami végtelenül lehangoló. Jelenleg, ha egy tanulmány nem rendelkezik a hagyományos mikroökonómiai alapokkal és egy DSGE modellel, akkor valószínűleg nem fog megjelenni a vezető folyóiratokban.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen nem hagyományos tanulmány nem jelenhetne meg egy második vonalbeli folyóiratban, ami jelen körülmények között már jelentős előrelépés. Hogy őszinte legyek, mindig nagy remények és kétségek között őrlődöm, amikor felmerül, hogy a heterodox közgazdászokat komolyan veszik-e. De fejlődés az is, hogy a válság óta számos új kérdést már az ortodox közgazdászok is vizsgálnak. Úgy vélem, ez lehetőséget teremt arra, hogy olyan kutatásokat végezzenek közgazdászok, amelyeket a főáram képviselői is elfogadnak, anélkül, hogy fel kellene adni a heterodox közgazdaságtan integritását.
LK: Világunk drámai változást mutat a technológiai innovációk, a robotika és az informatikai alkalmazások következtében. Lehetségesnek tartja-e, hogy az egyetemi szintű (közgazdasági) oktatás lépést tartson ezekkel a változásokkal?
LPR: Nem látom ennek akadályát. A kérdés az, hogy ezek az innovációk megváltoztatják-e a közgazdaságtan alapvető megértését, és ha igen, hogyan. Például a pénzügyi rendszer fejlődését a heterodox közgazdászok jól értelmezték, sokan kiváló munkát végeznek ezen a területen, és előadásaikban kulcsszerepet szánnak a témának. Mindenesetre szükség van arra, hogy képesek legyünk megérteni a körülöttünk lévő világot, illetve azt, hogy az innovációk hogyan hatnak. Úgy vélem, hogy az innovációk hatásainak megértésében Keynes, Kalecki vagy Marx még mindig fontos hozzájárulást jelenthetnek a modern kapitalizmus elemzéséhez.
LK: Ha három dolgot megváltoztathatna a főáram elvei közül, mik lennének azok?
LPR: Ez nehéz kérdés, mivel mint posztkeynesi nézeteket valló közgazdász, szinte mindent megváltoztatnék. Úgy gondolom, hogy valóban meg kellene változtatni az alapelveket, de a párbeszéd előmozdítása érdekében abból indulok ki, hogy van néhány alapfeltételezés ezek között, amelyek elfogadhatók. (Habár őszintén szólva egy ilyen sem jut eszembe.) Ami biztató, hogy néhány felvilágosult ortodox közgazdász megkérdőjelezi ezeket a feltételezéseket. Ezt az irányzatot nevezzük “ellen főáramnak”. Ezen közgazdászok elfogadják, hogy a központi bankok ma már nem kontrollálják a monetáris bázist, ezen felül egyes szerzők vizsgálják a monetáris politika és a jövedelemelosztás közötti kapcsolatot is. Továbbá a hiszterizis fogalma is lassan előtérbe kerül, és a jövedelemelosztás egyre nagyobb szerepet kap az elemzésekben. Sajátságos ugyanakkor az, hogy ezen tanulmányok egyike sem hivatkozik a posztkeynesiek munkájára.
Tehát a kérdést megválaszolva elsőként a mikroökonómiai megalapozás hiányosságait és a DSGE modell általános elvetését említeném, melynek nincs helye egy olyan pénzpiacon, amelyet alapvetően a bizonytalanság jellemez. A modell súrlódásmentes tökéletes piacra épülő mikroökonómiai megalapozása hibás. A gazdasági szereplők, a bankok, a vállalatok és a háztartások egyedi döntéseinek meghatározó közege a makrogazdaság, amelyben fontos intézmények és társadalmi osztályok ellentétes érdekeket képviselve működnek. Tehát nem lehet azt feltételezni, hogy minden lényeges gazdasági kérdés végső soron mikroökonómiai elemzésre korlátozódik. Keynes megmutatta, hogy a makroökonómia nem egyszerűen a mikroökonómia aggregálása. Nem annyira a makroökonómia mikroökonómiai megalapozását kellene keresnünk, hanem inkább arra lenne szükség, hogy a mikroökonómiát makroökonómiai keretekben, azokra alapozva értelmezzük. Például, ha egy bank hitelt nyújt, figyelembe kell vennie az aggregált kereslet jelenlegi és várható szintjét, mert ezzel biztosítja, hogy a hitelfelvevők valamikor a jövőben vissza tudják fizetni az adósságukat.
A másik dolog, amit megváltoztatnék, az az elképzelés, hogy az infláció monetáris vagy keresletalapú jelenség. Bár a kereslet szerepet játszik az infláció alakulásában, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a kínálat-oldali magyarázatokra. Az infláció alakulását az elmúlt két évtizedben vizsgálva elmondható, hogy abban nem játszott döntő szerepet a kereslet. Például 2007 és 2018 között a munkanélküliség alakulása nem befolyásolta jelentősen az inflációt. A munkanélküliség az elmúlt években csökkent, az infláció pedig ezzel párhuzamosan nem emelkedett számottevően. Ez a megfigyelés arra késztethetné a közgazdászokat, hogy gondolkozzanak el azon, vajon a Phillips-görbe továbbra is érvényes-e. A munkanélküliség szintje ugyanakkor nagyon jelentős hatást gyakorol a jövedelemelosztásra, éppen úgy, mint a kamatok szintje is eltérő módon érinti a gazdagokat és a szegényeket. Megítélésem szerint már nem érvényes, és ebből adódóan megkérdőjelezhető a jelenlegi, az inflációtól való félelem miatti kamatemeléseken alapuló monetáris politika.
Végül meg kell szabadulnunk az állam mikroökonómiai elméletétől is, ahol az elemzés a háztartásokra vonatkozó analógiát erőlteti rá az államra. A megszorításoknak ebben a tekintetben nincs se elméleti, se gyakorlati értelme, és még kevésbé van a „híres” Reinhart és Rogoff tanulmány állításaival kapcsolatban felmerülő kétségek közepette. Nem tartható, hogy a keynesi megfontolásokat félresöpörjük, mint tettük ezt 2009 és 2010 között. A keynesi (heterodox) közgazdaságtannak az elemzés általános keretévé kell válnia, függetlenül attól, hogy hol tart éppen az üzleti ciklus.
Ha megengedi, szeretnék egy negyedik felvetésről is beszélni. Eszerint el kell vetni minden „természetes” fogalmat: a kamat, a növekedés és a munkanélküliség természetes rátájának fogalmát. Ezek azon az elgondoláson alapulnak, hogy a gazdaságok önkorrekciót és önegyensúlyozást végeznek, és rendelkeznek gravitációs központokkal. Egy sokkot követően az szokott elhangzani, hogy vannak olyan tendenciák, amelyek a gazdaságot visszaterelik a természetes rátáknak megfelelő szintre. Azonban ez nem megfelelő út a gazdaságok teljesítményének megismeréséhez Ez összefügg az első kérdéssel, az intertemporális optimalizásra épülő a DSGE modellel. Van valami oka annak, hogy a gazdasági szereplők nem látták a pénzügyi válságot, és ez lényegében azért van, mert a DSGE modell egy normál időkre tervezett modell: nem fogadja el azt az elképzelést, hogy válság keletkezhet, és ha mégis bekövetkezik a válság, nincs eszköze annak kezelésére. Ahogy Hyman Minsky elmondta, a gazdaságok hajlamosak a nagy instabilitásra, és az állam fontos szerepet játszik annak megakadályozásában, hogy a gazdaságok recesszióba süllyedjenek, és válságok alakuljanak ki. Csak a keynesi (heterodox) közgazdaságtannak vannak olyan hasznos elméletei, amelyek képesek kiegészíteni ezt a társadalmilag egyoldalú párbeszédet.
LK: A válságkezelés a fejlett országokban számos mellékhatást eredményezett mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Mit gondol a jelenlegi gazdasági kilátásokról?
LPR: Attól tartok, hogy az elmúlt 30 évben a kapitalizmus óriási változáson ment keresztül. A deregulációs és liberalizációs politikákkal vagyunk elfoglalva, ami azonban csak felerősíti a kapitalizmus instabilitást okozó elemeit. Ez oda vezetett, hogy a gazdaságot egyfajta dualitás jellemzi. Van egyrészt egy tőkehozamra épülő virágzó réteg szárnyaló nyereséggel, és egy szenvedő bérgazdaság bizonytalan munkahelyekkel és visszaeső reálbérekkel. Ennek következtében nagyobbak a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek. Ez elkerülhetetlenül több válságot eredményez. Elképzelhető, hogy a modern kapitalizmus az egyik válságból a másikba kerül. A megoldás az egyenlőtlenségek drámai korrekciója és az egyensúlytalanságok megakadályozása érdekében hozott szabályozások elfogadása. Ebben mind a fiskális, mind a monetáris politikáknak szerepet kell vállalniuk. Azonban kétlem, hogy ez meg fog történni. Attól tartok, hogy egy újabb bekövetkező válság kényszerítheti csak ki a szükséges változásokat a vezetők és a szakma körében egyaránt.
Lehmann Kristóf
Az interjú eredeti, angol nyelven is elérhető.
