Az események ellenőrzésének érzése („ura vagyok a helyzetnek”) az egyik legalapvetőbb emberi igény. Egy banális személyes, csapatépítős élményem erről az a nyári bobpálya, ahol a bobok kialakítása[1] bőven lehetővé teszi a fék nélküli, teljes sebességgel történő lesiklást, az emberek többsége mégis jobban élvezi, ha saját maga dönthet a fékezésről. Állatkísérletekben is hasonló eredmények születnek, vegyük például a Richmondi egyetem kisautót vezető patkányait: azon egyedek, amelyeket nem távirányítású kisautóval vittek a táplálékhoz, hanem egy trükkel megtanították őket önállóan vezetni, alacsonyabb stresszhormonszintet produkáltak. A mentális egészség fenntartásának tehát egyik legfontosabb záloga a tehetetlenség érzésének elkerülése (lásd erről még a tanult tehetetlenség fogalmát). De hogyan kontrolláljuk az eseményeket egy hektikusan változó, sokszor csak absztrakcióként megjelenő globális környezetben?
A kontroll érzésének egyik legfontosabb lépése a helyzet megértése, az ok-okozatok feltárása, a mintázatok felismerése. A társadalmi-politikai-gazdasági szférában – azaz a fizika és matematika törvényeitől távol eső területeken – ez a tanulási folyamat nem képletekkel, hanem inkább narratívákkal történik. A narratívák lehetnek tudományosan megalapozottabbnak tűnőek (lásd például közgazdaságtan), vagy sok esetben légből kapottak (az összeesküvés-elméletek túlnyomó hányada), azonban lényeges pontjuk a valós eseményekre való visszahatás. A narratívák nemcsak a jelenleg fennálló helyzetet magyarázzák tehát, hanem alakítják is az eseményeket: az 1990-es években elterjedt ígéretek ellenére továbbra is úgy tűnik, hogy nincs ideológiamentes emberi világ.
A hegemón globális narratívák változását szinte mindig a valóság egyfajta betüremkedése váltja ki. Ilyenkor az addig fennálló uralkodó magyarázatok elvesztik erejüket, és újak születnek. Fontos, hogy sok esetben csak maga a narratíva változik, míg a valós gazdasági-társadalmi szituáció szinte változatlan marad. Sőt, egyes esetekben az emberek többsége racionálisan tudja, hogy a narratíva hamis (például a több fogyasztás mindig boldogít), mégis úgy tesz, mintha igaz lenne. Ezért fut sokszor zátonyra az aktuálisan uralkodó globális narratívát leleplezni kívánók igyekezete, hisz tulajdonképpen nincs is mit leleplezni… Hiába, bonyolult lény az ember.
A kissé filozófikus felvezetés után nézzünk két olyan narratívát, amelynek alakulása kulcsszerepet kaphat a közeljövőben. A gazdaságilag és pénzügyileg végsőkig optimalizált működés időszakát felválthatja az ellenállóképesség növelésének kora?
A klímaváltozás esetében a lokális alkalmazkodás egyre nagyobb szerepet kell hogy kapjon
Idén 5,5-8%-os szén-dioxid-kibocsátás-csökkenést várnak a szakemberek a 2019-es szinthez képest, amely a második világháború óta a legnagyobb értékű visszaesés. Mondani sem kell, hogy ez a koronavírus globális gazdasági hatásának tudható be, jelentős GDP-visszaesés és munkanélküliség mellett a fogyasztás zuhanása kíséri. A társadalmi-gazdasági hatások pedig mindenki előtt ismertek.
A probléma az, hogy 2030-ig minden egyes évben megközelítőleg hasonló mértékű éves szén-dioxid-kibocsátás-csökkentésre lenne szükség egyre alacsonyabb bázisról, hogy a biztonságosnak tekintett 2 fokos felmelegedés alatt maradjon a világ. A jelenlegi globális gazdasági és társadalmi berendezkedés mellett ez a cél abszolút elérhetetlennek látszik, még a technológiai fejlődés és a zöldberuházások ütemének remélhető felpörgése mellett is. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy utóbbiakra nincs szükség; a gazdasági kilábalás egyik pillére lehet a kibocsátáscsökkentést támogató beruházások felpörgése[2]. De a racionalitás[3] azt diktálja, hogy a lokális ellenállóképesség növelése egyre nagyobb hangsúlyt kell hogy kapjon. Illetve visszautalva a bejegyzés elején boncolgatott kérdésre: miután globálisan a kibocsátás csökkentése sajnos nehezen befolyásolható (lásd például az USA magatartását a klímaegyezmények tekintetében), addig a lokális adaptáció sokkal jobban kontrollálható.
Egyéni szinten hasonló folyamatok játszódhatnak le. A koronavírus valóságfelforgató hatása (karantén, utazások korlátozása stb.) valószínűleg a közelébe sem ér egy 2-3 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés visszafordíthatatlan következményeinek. A jelenlegi uralkodó narratíva az egyéni felelősségről (szelektív hulladékgyűjtés, újrahasznosítás stb.) ki kell hogy egészüljön a hatásokra való felkészülés szükségességével.
A „Great Moderation” végének a vége: alkalmazkodj, ha tudsz!
Ha a 2008-as válságot tekintjük a vég kezdeteként, akkor lehet, hogy az elmúlt 40 évet felölelő globális korszak végénének a végét látjuk az elkövetkező években kibontakozni. De mivel is volt jellemezhető címszavakban a „Great Moderation” ereje teljében: globalizáció, outsourcing, szabad tőkeáramlás, szabadpiaci ideológia, a piaci folyamatok megjelenése korábban „védett” területeken, közel egy milliárd új olcsó munkavállaló megjelenése, a globális hitelállományok felrobbanása, az eszközárak szakadatlan emelkedése, a vagyoni- és jövedelmi egyenlőtlenségek emelkedése a fejlett világban és nem utolsó sorban dezinfláció. A fentiek egyfajta szerves egységben és összhangban működtek együtt, amelyet a globális hegemón, neoliberálisnak is hívott ideológia hivatott legitimálni.
A következő éveket egymásnak néha ellentmondó, gyökeresen más pályát feltételező tényezők uralhatják, ezért egyéni és lokális szinten is a minden helyzetre kész adaptációra kerülhet a hangsúly, a korábbi maximális optimalizációval jellemezhető periódus helyett. De nézzünk nagyon röviden pár aspektust:
A közeljövőben megfordulhat (illetve már meg is fordult) a globalizáció jelensége mind gazdasági, mind politikai vonatkozásában. A koronavírus – és a két világhatalom közti politikai feszültségek már korábban megindult kiéleződése – miatt a „just in time” narratívát a „just in case” válthatja fel[4]: ez a szállítási láncok rövidülését, onshoringot, a technológiai innovációk védelmét és ezáltal a dezinflációs folyamatok megfordulását rejtheti középtávon, amelyet az automatizáció felgyorsulása ellensúlyozhat.
Az infláció esetleges megjelenése a reáleszköz árak emelkedésének irányába mutat (természetes hedge), ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az utolsó nagy inflációs periódusban az USA részvényárak például csak stagnáltak. A home office esetleges elterjedésével a korábban egyik elsőszámú inflációs hedge-nek tekintett ingatlanpiac is differenciálódhat, nem biztos, hogy minden szegmense védelmet nyújthat majd.
A negatív reálkamatok a hitelállományok további emelkedésének irányába mutatnának, de globálisan a privát szektor adósságállománya soha nem látott mértékű szinten áll már jelenleg is. Az állami adósságállományok emelkedése ellensúlyozhatja a privát szektor potenciális adósságleépítését, de az állami költekezések redisztribúciós hatásának kijelölése a politika terepe. Az 1990 után érvényes politikai konszenzus pedig változik, noha eddig a gazdaság növekedés feltétlen priorizálása nem kérdőjeleződött meg. Ebből fakadóan például az eszközárak tekintetében közel sem egyértelmű a kép, hiába árazza jelenleg a piac a 2010-es évek keretrendszerének töretlen folytatását. Összességében talán elmondható, hogy a történelem kerekei ismét forogni látszanak, az alkotó nem pihen: mind a valós környezeti hatások, mind a társadalmi-politikai-gazdasági ideológiák változni kezdtek. A status quo-hoz való ragaszkodás elementáris – sokszor egyéni szinten érthetetlen és öncsonkító – erejét természetesen nem szabad alábecsülni, de a dolgok jelen állása szerint várhatóan egy, a korábbi évtizedekben nem tapasztalt, aktívabb adaptációt igénylő időszak áll előttünk.
Tapaszti Attila
[1] Tehát inkább hullámvasút, mint bob.
[2] Bár számos új fejlemény inkább a megtorpanásra utal, mint például USA-ban egyes környezetvédelmi célok lazítása, széndioxid adók bevezetésének elhalasztása, az EU-ban az ESG előírások puhulása stb.
[3] „Rationality is not what has conscious verbalistic explanatory factors; it is only what aids survival, avoids ruin.” Nassim Taleb
Főoldali kép forrása: pixabay.com
