- Először is fontos tudatosítanunk, hogy az 1970-80-as években megjelent maximum 2 Celsius-fokos felmelegedési cél meghatározása önkényesen, különösebb tudományos megalapozottság nélkül történt. Sokkal inkább egyfajta könnyen megjegyezhető horgony szám tehát, mintsem a kiszámítható jövő záloga.
- Természetesen, mint minden komplex rendszer, az ökoszisztémánk is számos önmagát automatikusan kiegyensúlyozó folyamattal bír, amelyek előbb vagy utóbb a klímakrízis hatásait is megfordítják. Azonban egyrészt ezek időtávja messze túllóg a horizontunkon, másrészt magát az emberiséget is negatívan érinthetik. Számunkra rövid távon ezért sokkal fontosabbak a pozitív visszacsatoláson alapuló öngerjesztő folyamatok (például a jég olvadása miatt csökkenő albedo hatás; a felmelegedő óceánok egyre csökkenő CO2-megkötő kapacitása stb.), amelyek a klímaváltozás sebességét tehetik még drasztikusabbá. Ezek olyan ún. fordulópontokhoz (tipping points) vezethetnek, amelyek után már évszázados visszafordíthatatlan folyamatok szabadulnak el[1]. A fordulópontok előrejelzése szinte lehetetlen feladat: még jó, még jó… éééés… már túl késő. Pontosan ezért érdemes Nassim Taleb professzor szavait felidézni, amelyek szabad fordításban így hangzanak: Ne packázz a komplex rendszerekkel!
- Tehát van egy valamelyest önkényesen meghatározott hőmérsékleti célunk és egy nagyrészt előrejelezhetetlen dinamikus komplex rendszerünk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk célokra, hiszen célok nélkül erőfeszítések sem történnek. Csak azt fontos megérteni, hogy e felmelegedési célok nem szilárd talajon állnak, így az erre alapuló hosszútávú közgazdasági előrejelzések megalapozottsága is meglehetősen kérdéses. Tulajdonképpen itt már a „második deriváltról” beszélünk: egy komplex rendszer (globális gazdaság) változása egy másik komplex rendszer (éghajlat) változásának betudhatóan, rengeteg oda-visszacsatolással. Az előrejelzések nyújtotta biztonságérzet illúziója ezért talán több kárt okoz, mint hasznot.
- De lépjünk tovább és fogadjuk el, hogy az 1,5-2 Celsius-fokos emelkedés még a biztonsági zónában van – azaz túlnyomórészt ignoráljuk a fent leírt előrejelezhetetlen tipping pointokat – és nézzük meg, hogy mennyi jövőbeli karbonemisszió „elköltésével” gazdálkodhatunk még. Fontos, hogy a karbonbüdzsék az évszázad végére vonatkoznak, valamint hogy az átmeneti túllövés engedélyezett. Ez természetesen azt feltételezi, hogy később rendelkezésre állnak majd gazdaságos, felskálázható és óriási mennyiséget kezelni képes negatív emissziós megoldások, amelyekkel kiszívható a légkörből az addig belepumpált CO2. A „karbonköltségvetés” egyébként egy egyszerűsített és plasztikus szám, amely megadja egy adott felmelegedési cél tartásához a még a légkörbe bocsátható CO2 mennyiségét egy adott elkerülési valószínűség mellett. Ez a jelenlegi kalkulációk szerint 460/360 Gt az 1,5 fokos cél esetében 50/66 százalékos elkerülési valószínűség mellett. A 2 fokos cél esetében ugyanezek a számok 1310 és 1100 Gt.
- Lényeges hangsúlyozni, hogy itt 50-66 százalékos elkerülési valószínűségekről beszélünk, ami – tekintve a potenciális katasztrofális társadalmi és környezeti hatásokat – akár egy kissé „kockázatkedvelő” magatartásnak is tűnhet… Egyébként e számokat lefordíthatjuk a 2019-es évi globális CO2-kibocsátás alapján egy időtávra, amely alapján a 1.5 Celsius-fokos karbonbüdzsét kb. 10 év alatt, míg a 2 Celsius-fokos célt kb. 25-30 év alatt éljük fel. Természetesen hatalmas bizonytalanság övezi e becsléseket, például a World Meteorological Organization becslése szerint 25 százalékos a valószínűsége annak, hogy egy adott évben már 2025-ig elérjük a másfél fokos emelkedést. (Ez még nem jelentené a többéves átlagos emelkedést, de természetesen rossz jel lenne.)
- A jelenlegi globális emissziós pálya alapján a túllövés kétségkívül elkerülhetetlennek látszik. Emiatt a potenciális beavatkozás rövidtávú költségeit (nem csak pénzügyi, hanem politikai értelemben is) csak úgy lehet elkerülni, ha az előbb említett negatív emissziós megoldásokkal számolva el lehet tolni az erőteljes beavatkozást. De mik is jelenleg ezek a megoldások nagy általánosságban?
- Carbon Capture and Storage (CCS): e technológiák a CO2 „kiszűrését” jelentik főként a kibocsátás helyén, kemikáliák és hő segítségével, amelyet aztán nagy nyomáson csővezetékeken megfelelő föld alatti tárolókba szállítanak. Ez természetesen jelentős energiabefektetést (hő és nagy nyomás előállítása stb.) igényel, amely részben elkerülhető ásványok felhasználásával (magnézium és kalcitok vagy kőzetek, mint a bazalt), ugyanakkor ezek hatalmas mennyiségben történő bányászata újabb megvalósíthatósági kérdéseket vet fel. Röviden: a CCS-megoldások gigászi infrastruktúra kiépítését igénylik, bármelyik technológiai megoldást is nézzük, nem is beszélve a hatalmas addicionális energiaigényről, amelyet ugyancsak elő kell állítani. További kérdéseket vethet fel a föld alatti tárolók biztonsága (szivárgás, szeizmikus mozgások, vízszennyezés stb.). E hátrányok megmagyarázzák, hogy jelenleg miért csak pár pilot projekt üzemel[2]. A CCS-technológia fejlődik tehát, de a nagy áttörés még messze lehet.
- Natural Climate Solution (NCS): a nettó-zéró tervek divatos kifejezése, azaz „ültess fákat és utána annyi szén-dioxidot bocsáthatsz ki, amennyit csak akarsz”. Félreértés ne essék, az erdősítés, újraerdősítés rendkívüli fontosságú feladat! Azonban a természetet nettó-zéró klímamegoldási eszközre degradálni és lassan csak „CO2-megkötő képesség” ekvivalensben mérni legalább akkora veszély, mint maga a klímaváltozás. Az élő természet nem áru, ami az offset piacra termelhető, hanem annál sokkal több. Sajnos a közgazdászok és a pénzügyi szakemberek számára az NCS nagyon vonzó lehetőség, hiszen csak az ültetett fák mennyiségét kell megszorozni a CO2-t megkötő képességgel, és voilà, máris meg van mentve a Föld. A valóság sajnos ezúttal is sokkal komplexebb – hogy csak pár tényezőt említsünk: a rendelkezésre álló alkalmas földterületet, figyelembe véve a növekvő népességet és az élelmezési szükségletüket; a biodiverzitás hatalmas szerepét, mert a monokultúrák sok esetben még károsak is lehetnek; az eredeti ökoszisztémát az adott területen; a nitrogén és a foszfor mennyiségét a földben; a megnövekedett vízigényt az adott területen; a hőhullámokat és az erdőtüzeket; az erdők miatt a magasabb szélességi fokokon esetlegesen csökkenő albedo hatást stb. A klímaváltozás elleni harcban a természet, élő környezetünk kulcsfontosságú szerepet játszik. Azonban a természet se nem áru, se nem tőke. Valószínűleg több ökológusra és kevesebb ökonómusra lenne szükség ezen a területen.
- Bioenergy with Carbon Capture and Storage (BECCS): a 3 az 1-ben megoldás. Alapvetően a termelt biomassza (fák, egyéb növények stb.) elégetésével történő energiatermelést jelent, ahol az égés során keletkezett szén-dioxidot CCS módszerekkel kiszűrik, majd eltárolják. Az új ciklusban a növényzet a növekedése során CO2-t von ki a légkörből, ami a fenti folyamat során ismét a föld alatti CO2-tárolókba kerül és így tovább. Nem véletlen, hogy számos szakértő a klímakrízis elleni harc Szent Grálját látja e megoldásban, és éves szinten akár 3-10 Gt CO2 kivonását is elképzelhetőnek tartja így. Mások szerint ez a becslés túlzottan optimista, a hatalmas területigény, a biodiverzitásra leselkedő veszélyek, az esetlegesen emelkedő élelmiszerárak stb. miatt, ami rengeteg aspektusból gátolhatja majd a több ország területét kitevő tervek (egyesek szerint akár 5 India nagyságú) végrehajtását.
- A zöldtechnológiák dinamikus fejlődést mutatnak, de ha sikerülne is relatíve gyorsan leküzdeni az akadályokat (energiatárolási kapacitások hiánya, időszakosság stb.), akkor is évtizedekbe telhet majd a szükséges infrastruktúra kiépítése. Nem is beszélve a zöldinfrastruktúra építéséhez kapcsolódó hatalmas CO2-kibocsátási igényről (1 tonna acél termelése kb. 1,5-2,5 tonna CO2-kibocsátással jár[3], az elektromos autók akkumulátorának gyártása akár 5-10 tonna addicionális CO2-kibocsátással jár egy normál autó előállításához képest; ritkafémek és egyéb fémek bányászata stb.), amely az előbb említett karbonbüdzsé gyorsabb felélésének irányába mutathat. A zöldacél, -cement előállítása még várat magára, de mit tegyünk addig?
- Következésképpen az emberiség inkább bízik a bizonytalan negatív emissziós megoldásokban – ráadásul globális méretekben –, hogy már-már kétségbeesetten elkerülje a rövid távú „karbonmegszorításokat”. Ez utóbbiak ugyanis maga után vonnák a következő hatások valamilyen elegyét: alacsonyabb fogyasztás, vállalati profitok, GDP, valamint valószínűleg magasabb infláció. Álszent dolog minden felelősséget az olajcégekre hárítani, mintha már holnapra megvalósítható lenne a teljes zöld átállás, egyre magasabb és magasabb fogyasztás, de stabil árak mellett. Sajnos jelenleg nincs mágikus zöld megoldás, amely egyszerre biztosítaná a klímakrízis elkerülését és a megszakítatlan túlfogyasztást. Időt kell nyernünk a fent említett klíma-fordulópontok elkerüléséhez. Emiatt a zöld „áldozatok méltányos és igazságos elosztása” országok, régiók, szektorok, társadalmi csoportok közt az egyik legfontosabb kihívás.
- A klímaválság okai mélyen a globális társadalmi-politikai-gazdasági rendszerünkben gyökereznek. A valós megoldásoknak mindhárom aspektust célozniuk kell. Azonban a jelenlegi megoldások túlnyomó többségben a technológiai fejlesztést hangsúlyozzák, mivel ez jobban és könnyebben rezonál a „Zeitgeist”-tel, ahol a technológiai megváltásba vetett hit elsődlegessé kezd válni. Ha ezen nem is tudunk változtatni, legalább a nettó-zéró stratégiákban lenne szükséges a jövőbeli bizonytalan negatív emissziós megoldások hatásait diszkontálni: a nettó-zéró tervekben egy 2048-ra tervezett CCS/NCS megoldás ne legyen egyenértékű a holnap végrehajtott valós kibocsátás-csökkentéssel…
- Végezetül: a „geoengineering”, azaz atmoszféránk globális menedzselése csak legvégső mentsvár lehet. Ismételten: ne játsszunk egy komplex rendszerrel, amitől amúgy az életünk függ!
Tapaszti Attila
[1] Hasonlóan a Milanković-elmélet ciklusaihoz, ahol a Föld pályájának évezredes kisebb módosulásai által kiváltott kezdeti kis szén-dioxid-szint mozgás későbbi nagyobb változást okoz az éghajlatban „láncreakció” formájában. Jelenleg a szén-dioxid-szint változása sokkal gyorsabb, ami a változáshoz való alkalmazkodást is megnehezítheti.
[2] Különösen igaz ez az ún. Direct Air Capture módszerekre, amelyekkel nem a kibocsátás pontján, hanem direkt módon az atmoszférából szívják ki a CO2-t. A J.P. Morgan szerint: „a globális kibocsátás 25 százalékának a kiszívásához a világon jelenleg előállított elektromos áram 25-40 százalékára lenne szükség, plusz a primér energia 11-17 százalékára”.
[3] A zöld hidrogén alkalmazása az acéltermelésben ígéretes technológia, de jelenleg még elenyésző mennyiség készül ezzel a technológiával.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
