Ferreira és Gyourko (2015) azt mutatja meg, hogy a hitelállomány növekedés a „prime” és a „subprime” esetében nem volt eltérő. Bár hangsúlyozza, hogy a „subprime” adósok felelőtlen eladósodása valós probléma volt a válság előtt, de emellett a prime adósok bedőlése ugyanúgy hozzájárult a válság kialakulásához. Foote és szerzőtársai (2016) pedig azt mutatták be, hogy a hitelezés nem áramlott a korábbiaknál erősebben az alacsonyabb jövedelműekhez, illetve a szegényebbekhez.
Ezek a megállapítások egybevágnak azzal, amit itthon is tapasztaltunk. Az utólag legrosszabb teljesítményűnek bizonyuló, 2007-ben és 2008-ban kibocsátott jelzáloghitelek adósai egyáltalán nem voltak „rosszabb minőségűek”, ha a klasszikus szociodemográfiai változókat vesszük figyelembe. A hitelfelvevő háztartások egy főre jutó jövedelmében, a háztartáson belül az aktívak arányában, de akár a lokációban sem látunk szignifikáns különbséget (Balás és szerzőtársai, 2014).
Albanesi és szerzőtársai (2017) friss tanulmányukban egy új narratívát vázoltak fel az amerikai jelzáloghitel piaccal kapcsolatban. Azt találták, hogy a magas jövedelmű, leginkább hitelképes kategóriákban is nagymértékben megnőtt a bedőlések aránya a válság során. Ennek oka pedig az volt, hogy a magas jövedelmi kategóriákban jelentősen megnőtt azon hitelfelvevők aránya, akik befektetési célból vettek ingatlant, és a lakhatásuk egyébként biztosítva volt. Így a csökkenő ingatlanáraknál kevésbé voltak motiválva a hitel visszafizetésére, hiszen a várt hozamuk nem teljesült, viszont a kilakoltatástól sem kellett félniük. Ennek következtében a legfelső hitelkockázati kategóriában a nem teljesítő hitelek 40 százaléka a befektetési céllal vásárló hitelfelvevőkhöz kötődött.
Magyarországon a befektetési cél kevésbé dominált. A 2007-08-as időszakra az eladósodás mértéke ugrott meg jelentősen, vagyis a hitelfelvevő háztartások hasonló helyzetben voltak, mint a korábbi időszakokban, de relatív nagyobb hitelekhez jutottak (Balás és szerzőtársai 2015). Emellett, az amerikai esethez hasonlóan, látható volt a hitelek teljesítményében egy cél szerinti különbség is. A szabadfelhasználású jelzáloghitelek, vagyis a lényegében fogyasztási célú jelzáloghitelek teljesítménye sokkal rosszabb volt, mint a lakáshiteleké. Érdekes módon a fogyasztási hitelek és a lakáshitelek viszonyában ugyancsak a relatív nagyobb eladósodás a rosszabb teljesítmény egyik oka. Itt azonban nehéz megtalálni azokat a kézenfekvő okokat a nagyobb kockázatvállalás mögött, ami az amerikai lakásbefektetéseknél igaz volt. Ezen esetekben ugyanis a kilakoltatás valós lehetőség. A hitelfelvétel célja pedig döntően nem jövedelemtermelés, hanem éppen ellenkezőleg, fogyasztás.[1] Vagyis a millió dolláros kérdés, hogy ennek az extra kockázatvállalásnak mi az oka. A pozitív várakozások? Esetleg, hogy a pénzügyi termékek gyors elterjedése nem járt együtt azok mély megértésével? Vagy mégis csak Gordon Gekkonak van igaza?
Bár már több mint 10 éve kezdődött a válság, a kiváltó okok elemzése még mindig fontos kérdés. Hogyan is előznénk meg a következőt, amíg a mostanit sem értjük tökéletesen?
Szerző: Banai Ádám
Albanesi, Stefania, Giacomo De Giorgi és Jaromir Nosal (2017): Mortgage default during the Great Recession came from real estate investors, not subprime credit holders, http://voxeu.org/article/credit-growth-and-global-crisis-new-narrative
Balás Tamás, Banai Ádám és Hosszú Zsuzsanna (2015): A nemteljesítési valószínűség és az optimális PTI-szint modellezése egy háztartási kérdőíves felmérésfelhasználásával, MNB-tanulmányok 117. 2015
Ferreira, Fernando és Joseph Gyourko (2015): New look at the US. foreclosure crisis: panel data evidence of prime and subprime borrowers from 1997 to 2012, NBER Working Paper 21261
Foote, Christopher L., Lara Loewenstein, és Paul S. Willen (2016), “Cross-sectional patterns of mortgage debt during the housing boom: evidence and implications”, NBER Technical Report 22985.
[1] Esetenként ezek a hitelek is szolgálhattak ténylegesen befektetési, beruházási célt, de nem ez volt jellemző.
Kép forrása: pixabay.com
