Mikró vagy matek?

A főáramú makroökonómiai modelleket sok kritika éri amiatt, hogy rossz alapokra épültek[1], emiatt félrevezetőek, nem lenne szabad azokat a gazdaságpolitika támogatására használni. Másik gyakori kritika, hogy a kvantitatív módszerek túlzott alkalmazása egyoldalúvá, vagy ahogy a reformerek 32. pontja fogalmaz: „vakká” teszi a tudományt az alternatív megközelítésekre. A DSGE-modellezők viszont büszkék arra, hogy modelljeik – szerintük – megfelelő mikroökonómiai alapokon állnak, és a matematikai formába öntöttség miatt alkalmasak nettó hatások számszerűsítésére egy bonyolult, szimultán rendszerben is. Némelyikük egyenesen azt állítja, hogy mindezen tulajdonságok miatt a DSGE-nek nincs komolyan vehető alternatívája a gazdaságpolitika támogatásában.

Megítélésem szerint a használatban lévő DSGE-modellek mikrofundáltsága megkérdőjelezhető, és ennek jelentős részben egyfajta matematikai „lustaság” az oka. Ezalatt azt értem, hogy az intuícióval és más tudományágak (viselkedési közgazdaságtan, pszichológia stb.) eredményeivel összhangban álló mikroalapok beépítését sok esetben az akadályozza meg, hogy matematikailag nehezen kezelhetővé válik a modell, vagy az új elmélet még nincs abban a stádiumban, hogy matematizálható legyen. Emiatt a modellezők shortcut-okat alkalmaznak, ami teret enged elegáns matematikai levezetéseknek, viszont mindez aláássa a modell hitelességét, gazdaságpolitikai elemzésre történő használhatóságát. Vagyis a főáramban uralkodó két alapelv, a formalizálásra és mikroalapozásra való törekvés a gyakorlatban konfliktusba kerül egymással.

Hadd említsek két példát. Azt hiszem, ma már egyre kevesebben vannak, akik kétségbe vonnák, hogy a heterogenitás fontos a makrogazdasági folyamatok megértésében. Itt nem csak a jövedelmi egyenlőtlenségekre kell gondolni, hanem például a vállalati szektor dinamikájára, a létrejövő új cégek, a belépési korlátok, a csődök, az összeolvadások szerepére. Fabio Ghironi ez utóbbi jelenségek fontosságára hívja fel figyelmet írásában, amelyben a makroökonómia még mélyebb mikromegalapozását sürgeti (Ghironi, 2018). A kihívás az, hogy a heterogén szereplős modellek matematikája jóval nehezebben kezelhető, mint a reprezentatív háztartásé és vállalaté. A bonyolultabb modellek, mint például az ágens alapú, csak szimulációs technikákkal válnak használhatóvá. A matematikai „igényesség” eddig a kisebb ellenállást választotta, de a válságtapasztalatok és az új elvárások minden bizonnyal rövidesen nyugdíjazzák a reprezentatív szereplőt, és kikényszerítik az új mikroalapok matematikájának kidolgozását.

A másik tanulságos példa a döntéshozatal, a várakozások formálásának modellezése. Nagyon kevés közgazdász hiszi, hogy a gazdaság szereplői „modellkonzisztensen” (egy kicsit félrevezető szóhasználattal „racionálisan”) várakoznak, és többségük sokkal realisztikusabbnak tartana egy olyan modellt, amelyben az egyének nem tudnak vagy nem akarnak minden információt feldolgozni, emiatt nem „optimálisan” alakítják várakozásaikat, döntéseiket. Sims (1998, 2003) racionális figyelmetlenségi („rational inattention”) modellje arra épül, hogy fizikai korlátai vannak a teljes informáltság elérésének (hasonlóan Herbert Simon korlátozott racionalitásához). A szereplők racionálisak abban az értelemben, hogy számukra optimális döntéseket szeretnének hozni, azonban arról is dönteniük kell, hogy mennyi erőforrást szánnak információk gyűjtésére, feldolgozására. Bár ez a megközelítés sokkal realisztikusabb, mint a teljes informáltság, mégsem épült be a racionális figyelmetlenségen alapuló vagy más, hasonló, mikrofundált döntéshozatal a DSGE-modellekbe. Ennek fő oka vélhetően ismét az, hogy matematikailag nehezen kezelhető. Bár az elmúlt 10-15 évben történtek jelentős előrelépések a modell kidolgozásában, még nincs abban a stádiumban, hogy kényelmesen bepattintható legyen egy DSGE-be.

Nem szeretném kétségbe vonni, hogy a mikrofundáltságra és a formalizmusra való törekvés továbbra is jó elv lehet a makroökonómiában. Ugyanakkor nem szerencsés, ha a tudományág erőforrásait döntően arra fordítja, hogy matematikailag már most jól kezelhető alapokra építse modelljeit. Sokkal inkább arra kellene fordítani, hogy kifejlessze a helyes alapok matematikáját, és emellett több figyelmet fordítson a (még) nem matematizálható elméletekre.

Vonnák Balázs

[1] Például Stiglitz (2018): „I believe the core DSGE models is not good theory: good theory is based on how firms and households actually behave and markets actually work.”

Christiano, Lawrence J., Martin S. Eichenbaum és Mathias Trabandt (2018), ’On DSGE Models’, kézirat, http://faculty.wcas.northwestern.edu/~lchrist/research/JEP_2017/DSGE_final.pdf

Ghironi, Fabio (2018), ’Macro needs micro’, Oxford Review of Economic Policy, Volume 34, Issue 1-2, 5 January 2018, Pages 195–218

Sims, Christopher A. (1998), ’Stickiness’, Carnegie-Rochester Conference Series on Public Policy, 49(1), 317-356.

Sims, Christopher A. (2003), ’Implications of Rational Inattention’, Journal of Monetary Economics, 50(3), 665-690.

Stiglitz, Joseph E. (2018), ’Where modern macroeconomics went wrong’, Oxford Review of Economic Policy, Volume 34, Issue 1-2, 5 January 2018, Pages 70–106

Kép forrása: pixabay.com