Ritka az olyan népszavazás, különösen Svájcban, ami alapjaiban rengethette volna meg a világot és ezen belül akár a kelet-közép-európai régiót és Magyarországot is – márpedig bő egy hónapja épp egy ilyet tartottak az alpesi országban. Milyen világban élnénk ma, ha a svájciak rábólintanak az idén júniusban tartott svájci Vollgeld-referendumra? Magyar nyelven eddig csupán elvétve jelentek meg értelmező kísérletek ennek kapcsán, így rövid írásunk ezt a hiátust igyekszik pótolni az elmúlt 200 év közgazdasági érveinek vázlatos bemutatásán keresztül. Az egykor a „banki” iskola és a „valuta” iskola közötti szembenállásként ismert vita a 2008-as pénzügyi válságot követően újra felélénkült, és szakmai berkekben mindmáig tart – jelentősége a globális adósságok magas szintjének fényében pedig aligha lebecsülhető.
1985-ben megjelent egy könyv a svájci H.C. Binswanger tollából „Geld und Magie…” címen, amely Goethe Faustjának második részét interpretálja egy egészen eredeti közgazdasági analógiában. A szerző rámutat arra, hogy Goethe intuíciója mögött a modern gazdaságok növekedési lehetőségeit illetően valóban „alkímiai” jellegű folyamat zajlik, méghozzá a pénzteremtő banki hitelezésé. Ugyanis a banki hitelek nyújtásakor szimultán pénz(helyettesítő) is keletkezik a bankok mérlegében, praktikusan az tehát a semmiből gyarapodik. A bankok mérlegének kiterjesztése, vagyis az eszköz- és forrásoldal egyszerre történő növekedése azért lehetséges, mert a bankok tartozásait pénzként kezdtük el használni évszázadok óta. A banki betétekről szóló cetlik előbb cirkulálni kezdtek, majd egyes bankok saját passzíva (bankjegy) nyomtatásába fogtak, később csekkek formájában akkumulálódott nagy mennyiségű virtuális banki tartozás, legvégül pedig, a számlapénz és kártyás fizetések időszakába lépve, egyre kizárólagosabb szerepre tett szert az új típusú elektronikus készpénz-helyettesítő. Azért fontos ez számunkra, mert minél népszerűbbek a kereskedelmi bankok pénzhelyettesítői, annál kizárólagosabban rendelkeznek a pénzteremtés privilégiumával.
A népszavazási kérdés Svájcban a fentiekkel összefüggésben arról szólt, hogy visszahelyezzék-e a pénzteremtés jogát a bankoktól a jegybankhoz, avagy bevezessék-e a közpénzrendszert, ezzel a lépéssel mintegy „felszabadítva” a pénzt adósságjellege alól. A közpénzrendszer egy mondatban úgy foglalható össze, mint egy állami fedezettel bíró szuverén fizetőeszközre épülő pénzügyi rendszer, amelyben a pénz nem tartozása semmilyen privát szereplőnek (ma csak a készpénz bír ilyen tulajdonsággal, szemben a pénzhelyettesítőként használt bankbetétekkel), és nem hitellel szemben keletkezik, hanem a szuverén hozza létre jellemzően állami beruházásokon és transzfereken keresztül. Ebben a rendszerben a hitelezést valóban pénzügyi közvetítőként végeznék a bankok, meglévő megtakarításokat kihelyezve a forrást igénylők részére.
Jellemzően bankválságok után hallunk többet a „valuta” iskola képviselőiről vagy kartalistákról, akik a fenti módon szétválasztanák a privát pénzteremtést és hitelezést arra hivatkozva, hogy a bankok rövidlátó kockázatérzékelésük és profit érdekeltségük miatt jelenleg hol túl sok pénzt, hol pedig túl keveset teremtenek a hitelezésen keresztül, de ritkán teszik ezt a reálgazdaság számára optimális ütemben. Ennek az iskolának az első képviselője maga David Ricardo volt, akinek a közreműködésével megalkották az 1844-es brit Banktörvényt a hitel és pénz szeparációjának szellemében. Laina 2015-ben tekintette át az iskola képviselőit Irving Fischeren, Milton Friedmanen vagy James Tobinon át egészen Martin Wolfig egy kiváló írásában.
Álláspontja szerint történelmi kontinuumban tekinthetünk a közpénzrendszerre, hiszen nemcsak a már említett brit, de az amerikai polgárháború alatt bevezetett 1863-as amerikai Nemzeti Banktörvény is ebben a szellemben fogant (amiből a híres „zöldhasú” dollár időszaka következett egészen az 1913-as Federal Reserve Act-ig; eredetileg egyébként a „greenback” egy gúnynév volt, az arany helyett a nyomtatáshoz használt nagy mennyiségű zöld tintára mint „fedezetre” utalva). A közpénzrendszer (vagy ahogyan Laina is használja, teljes tartalékolású bankolás) előnyének tekinthető, hogy visszavesz a bankok hatalmi pozícióiból, csökkenti a pénzügyek dominanciáját, bankválságok valószínűségét és demokratikusabbá, hatékonyabbá teszi a pénzhasználatot. Szemben a bankrendszerek államosításával, elegendő csupán a pénzteremtést és a vele járó seigniorage bevételeket visszavenni közösségi kézbe, és az onnantól kezdve pénzteremtő helyett valóban pénzügyi közvetítőkké váló bankokra bízni továbbra is a decentralizált információkat hasznosító hatékony forrásallokációt, hitelezést – állítják a közpénzrendszer hívei.
Mit állít ezzel szemben a „banki” iskola, amely alapján a ma ismert pénzügyi és társadalmi rendszerek is működnek? Charles Goodhart reakciója Patrizio Laina gyűjtésére a vita releváns pontjainak összefoglalóját adja. A banki iskola képviselői szerint a privátszektor pontosabban és rugalmasabban képes megítélni a gazdaság pénzigényét, különböző élethelyzetekre kevésbé statikus választ képes adni, mint egy szabálykövető testület, amelyik az állam részéről irányítaná a pénzteremtést. Az iskola követői azt is állítják, hogy a banki innovációk úgyis megkerülnek minden szabályozást, ami arra irányul, hogy a bankok privilegizált helyzetét korlátozzák. Tehát eleve reménytelen dolog a saját kibocsátású banki passzívák ellen küzdeni, mert előbb-utóbb úgyis alternatív pénz-helyettesítők keletkeznek belőlük.
Helyette el kell fogadni a kétszintű bankrendszerben a központi banknak juttatott „kiszolgáló” szerepet: a bankközi likviditás árának meghatározásával a központi bank képes lehet befolyásolni a pénzteremtés középtávú dinamikáját, a 2008-as pénzügyi válságot követően bevezetett makroprudenciális szabályozással pedig rövidtávon ható eszközök is kerültek a jegybankok kezébe. A globális pénzügyi rendszer az elmúlt évtizedben valamivel biztonságosabbá vált mindkét iskola képviselői szerint. Ugyanakkor globálisan az adósságok szintje az éves termelés négyszereséhez közelít, és a jelenlegi rendszer alapvető jellemzője, vagyis a pénz és az adósságok összekapcsolódása miatt egy pénzügyi krízis deflációs kockázatokkal és elhúzódó gazdasági kontrakcióval járhat együtt (erről írt nagyon világosan Irving Fisher az 1929/33-as válságot követően adósság-defláció elmélet néven, amelynek forgatókönyve kísérteties átfedésben van a 2007/8-ban kezdődött eseményekkel).
Svájcban, a történelmi pillanatban a lakosság elutasította a közpénzrendszert a népszavazás során. Az egyszerre pénzelméleti és nagyon jelentős gyakorlati következményekkel is járó kérdés azonban időről-időre, pontosabban válságról válságra minden bizonnyal újra előkerül majd mind szakmai berkekben, mind a közpolitikai viták során. A kétszáz éves vita folytatódhat.
Horváth Gábor
Ábel, I. – Lehmann, K. – Tapaszti, A.: A pénz és a bankok ellentmondásos kezelése a makroökonómiában, Hitelintézeti Szemle, 15. évf. 2. szám, 2016. június, 33–58. o.
Binswanger, H.C.: Geld und Magie. Deutung und Kritik der modernen Wirtschaft anhand von Goethes Faust. Edition Weitbrecht; 1. Auflage edition (1985)
Fischer, I.: 100% Money and the Public Debt, Yale University, 1936
Goodhart, C. – Jensen, M.: Currency School versus Banking School: an ongoing confrontation
Ingves, S.: Going Cashless, IMF, 2018 március
Laina, P.: Proposals for Full-Reserve Banking: A Historical Survey from David Ricardo to Martin Wolf, 2015
Wolf, M.: Why the Swiss should vote for ‘Vollgeld’, Financial Times, 2018. június 5.
Horváth Gábor
Vezető szakértő, MNB
Horváth Gábor a jegybank vezető szakértője, jelenleg a hazai monetáris politikai irányultság implementációjával és a hatékony pénzpiaci transzmisszió lehetőségeivel foglalkozik. Korábban a Pénzügyi Stabilitási Jelentés szerkesztőjeként a rendszerszintű bankrendszeri kockázatok feltárásán és a bankmérlegek mélyebb összefüggéseinek bemutatásán dolgozott. Több tanulmány társszerzője a bankrendszeri versenyképességtől kezdve a pénzügyek és gazdasági növekedés viszonyán át a nemteljesítő hitelek kezelésének legjobb gyakorlatáig.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
