A pénzhamisítás Paganinije
Az 1905-ben Budapesten Hoffmann Elemér Albert néven született, majd müncheni és párizsi évei után New York-ban már Elmyr de Hory-ként élő és alkotó festő élete valóban kalandos volt. Orson Welles „F for Fake” címmel filmet forgatott róla, Clifford Irving pedig könyvben örökítette meg őt. Hory több ezer festményt festett élete során. De nem emiatt vált híressé, hanem mert kiválóan tudta másolni számos festő stílusát. Képeit nem szignálta, így a szó hagyományos értelmében nem hamisított, azonban Modigliani, Degas, Picasso és Matisse műveire hajazó alkotásait jó pénzért eladva könnyedén finanszírozta nagyvilági életét Ibiza szigetén.
Az 1972-ben Chicagoban született Arthur J. Williams Jr. élete hasonlóan kalandos volt. Jason Kersten „The Art of Making Money” címmel írt könyvet róla, míg a Paramount Pictures ugyanezzel a címmel tervez filmet készíteni róla Chris Pine főszereplésével. Williams művészi képességeit nem festmények hamisítására használta, hanem sokkal direktebb módon keresett pénzt vele: százdollárosokat készített. Ezt olyan magas színvonalon tette, hogy a végeredmény lényegében szuperdollár volt, a kor eszközeivel az eredetitől szinte megkülönböztethetetlen hamisítvány.
A forró krumpli
Könnyű látni, hogy miért roppant káros mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten a hamisítás. Egyéni szinten a lánc utolsó szereplője, akinek nem fogadják el a bankjegyet, a teljes névértéket elveszíti. Ebből a szempontból a hamisított pénz egyfajta bináris buborék. A tényleges értéke nulla, egy ideig mégis a hamisított névértéken forog, amíg fény nem derül a csalásra, és értéke vissza nem tér a valódi belső értékéhez.
Társadalmi szinten pedig a többletpénz által generált infláció és a fizetőeszközbe vetett bizalom meggyengülése jelent problémát. Hogy ez utóbbi veszélyek teljes mértékben valósak, annak belátására elég, ha a 2007-es, Oscar-díjas Pénzhamisítók című film által is megidézett Bernhard-hadműveletre gondolunk, melynek keretében a második világháború alatt a németek az angol fizetőeszköz ipari méretű hamisításával szerették volna térdre kényszeríteni a brit gazdaságot. További probléma, hogy a hamisítás társadalmi szinten igazságtalan, jogosulatlan előnyt jelent a hamisítónak, míg másoknál veszteséget okoz.
Adhat kétszer, aki gyorsan ad?
A digitális világ alapjaiban forgatott fel számtalan iparágat. Ma gyakorlatilag ingyen hallgathatjuk meg kedvenc együttesünk legújabb számát, hála az internetnek, a szinte ingyenes tárhelyeknek és sávszélességnek. A drasztikus áresés egyik fő oka az, hogy a virtuális világban sokkal könnyebb egy újabb terméket előállítani. Számtalan esetben ehhez elég a CTRL+C és CTRL+V billentyű-kombinációkat használni.
Bár ennek a lehetőségnek szinte mindannyian élvezzük pozitív hatásait, akár a zeneiparra, akár az online sugárzott filmekre és sorozatokra, akár az elektronikus könyvekre, akár az okostelefonokon elérhető számtalan alkalmazásra gondolunk, egy területen komoly fejfájást okoz ez a lehetőség. Ez a terület pedig a digitális pénzek világa. Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy Arthur J. Williams informatikus unokatestvére végtelen számra állítson elő virtuális vagyonokat? És nem csak a másolás okoz problémát. Hogyan kerülhető el az, hogy ugyanazt a digitális „bankjegyet” valaki többször is felhasználja fizetésre?
Ez utóbbi probléma neve a dupla költés (angolul double spending). Minden virtuális fizetőeszköz esetében alapvető fontosságú annak a problémának a megnyugtató kezelése, hogy egy adott digitális tokent egy adott szereplő csak egy tranzakcióban tudjon felhasználni. A Bitcoin esetében ezt a problémát a bányászok jóváhagyása kezeli. A bányászok akkor hagynak jóvá egy blokkot (azaz akkor fogják ezt a blokkot használni), ha szerintük minden rendben van vele, így dupla költés sem történt. Más kriptopénzek egy központi szereplő rendszerbe iktatásával kezelik ezt a problémát, aki ellenőrzi, hogy előfordult-e dupla költés.
Bár a fenti megoldások úgy tűnik, kezelik a digitális vagyonok hamisításának kérdéskörét, elméleti síkon ezek sem tökéletesek. A rendszer kijátszásának egyik módja az úgynevezett race attack, amikor a felhasználó ugyanazon tokenek terhére kettő, vagy akár több tranzakciót is elindít. Ha a tranzakciókat fogadó felek nem várják meg a bányászok jóváhagyását, akkor egy szerencsés szereplő kivételével futhatnak a pénzük után, hiszen a végleges blokkláncba csak az egyik költés kerülhet be.
Még ennél is veszélyesebb – bár technikailag sokkal nehezebben kivitelezhető – az úgynevezett 51 százalékos támadás. Ez esetben egy vagy több rosszhiszemű szereplő a blokklánc hash kapacitásának több, mint 50 százalékával rendelkezik, így gyakorlatilag tejhatalmúan dönthet arról, hogy mely tranzakciókat tekinti érvényesnek és melyeket nem (hiszen azok a blokkok maradnak életben a rendszerben, melyeket a bányászok több, mint fele érvényesnek fogad el). Sőt, egy ilyen szereplő akár visszamenőlegesen is módosíthatja a blokkláncot.
A közvélekedés szerint egy 51 százalékos támadás esélye elhanyagolható, hiszen egyrészt nagyon komoly hardver beruházásra lenne szükség ennek kivitelezéséhez, másrészt maga az akció akadályozná meg a saját megtérülését, hiszen a támadás tényének nyilvánosságra kerülésével megszűnne a csapat ellenőrzése alá vont virtuális valutába vetett bizalom, így annak értéke is nullára csökkenne.
Bár ezek az érvek megnyugtatónak tűnnek, nem adnak tökéletes biztonságot. Egyrészt egy elterjedtebb kriptopénz, mint például a Bitcoin esetében valóban szinte elképzelhetetlen az, hogy egy szereplő meg tudja valósítani a szükséges nagyságrendű beruházást, egy kisebb bányászközösséggel bíró virtuális pénz esetében azonban jóval alacsonyabbak a költségek. Másrészt bár a támadás hírére valóban drasztikusan csökkenne az adott eszköz értéke, a rosszhiszemű szereplő által a támadás során megszerzett egyéb eszközök (azaz amiket a megtámadott virtuális valutával vásárolt) biztosíthatnak akkora megtérülést, amely motiválja az adott szereplőket.
Nem mind arany, ami fénylik
És ez nem csupán egy elméleti lehetőség. 2018 szeptemberében a Bittrex eltávolította a tőzsdéről a Bitcoin Gold-ot, a Bitcoin egy felkapott fork-ját, miután több tőzsde (a Bittrex mellett a Binance, a Bitinka, a Bitfinex, a Bithumb és a Hitbtc) ügyfelei összesen több mint 18 millió USD-t veszítettek egy 51 százalékos támadás során.
De nem csak az arany (azaz a Bitcoin Gold) fénye kopott meg. 2019 elején az Ethereum Classic-ot érte egy 51 százalékos támadás, mely során körülbelül 1,5 millió USD kár érte a befektetőket. Ennek az esetnek érdekessége egyébként, hogy a támadók 100.000 USD-t visszautaltak az egyik károsult tőzsdének. 2018 végén pedig a Bitcoin-replica Vertcoin volt egy hasonló támadás célpontja. 2018-ban a kriptohackerek összesen 20 millió USD kárt okoztak 51 százalékos támadások indításával.
Nem lehetünk túlságosan bizakodóak a jövő tekintetében sem. Bruce Feynman oldala csillagászati hozamokat mutat egyes virtuális valuták támadási költségét és a potenciális nyereséget összevetve. Egy másik oldal szerint számos kriptopénz szinte ingyen megtámadható. Burgess Powell szerint ezen támadások egyre gyakoribbak lesznek a jövőben.
És mit jelent mindez? Nem elképzelhetetlen, hogy korunk informatikus vénával megáldott Elmyr de Hory-jainak és Arthur J. Williams-ainak sikerülni fog az, ami a németeknek nem jött össze a második világháború során, és a digitális fizetőeszközök „hamisításával” lenullázzák egyes virtuális valuták értékét.
Sebestyén Géza
Főoldali kép forrása: pixabay.com
