A világnak egy teljesen új pénzügyi rendszerre van szüksége a klímakérdés kezelésére, ha ugyanis nem lépünk túl jelenlegi mentális és működési korlátainkon, jöhet a Minsky-féle összeomlás klímaverziója – fejtette ki Mark Carney, a Bank of England kormányzója a „Zöld ötven árnyalata” című írásában.
Mit kellene elérni a pénzügyi szektorban? Mindenekelőtt a tőke jelentős újraallokálását. Az IEA becslése szerint a dekarbonizáció érdekében évtizedeken keresztül évi 3500 milliárd dolláros beruházást kellene végrehajtani az energiaszektorban, ami a jelenlegi érték duplája (2050-re az elektromos áram termelés 95 százalékának kellene alacsony CO2-kibocsátásúnak lennie, az új autókon belül az elektromos autóknak el kell érnie a 70 százalékot, az építőipar CO2-intenzitásának pedig 80 százalékkal kellene csökkennie).
Ez az újraallokálás egy új pénzügyi rendszert igényel, amely képes a magánszektor vonatkozó beruházásait finanszírozni, illetve fel tudja erősíteni a kapcsolódó állami programok hatását és hatékonyságát, és ezáltal fel tudja gyorsítani az alacsony karbontartalmú gazdaság („low carbon economy”) kiépülését. Carney szerint a probléma abból adódik, hogy az új pénzügyi rendszer a szükségesnél lassabban fejlődik. Carney ezt a jelenséget az „időtáv-csapdával” magyarázza: a klímaváltozás hatásai a gazdasági szereplők előrejelzési időtávján kívül materializálódnak majd, és a jövő generációk jövőbeli gondjainak elhárítására a jelen generációkban kevés az ösztönző („Tragedy of the Horizon”).
A szabályozóknak ezért el kell érni, hogy a pénzügyi döntéshozatal mégis figyelembe vegye ezeket a tényezőket: a klímakérdésnek és aspektusnak egyértelműen meg kell jelennie, a kockázatkezelést át kell alakítani, a fenntarthatóságnak pedig a beruházási döntések részévé kell válnia. Ezek biztosíthatják ugyanis, hogy az átmenet ne drasztikus, hanem a lehető leginkább fokozatos legyen (kérdés, hogy ez a fokozatosság elérhető-e még, az elmúlt pár évtizedben ugyanis csak egyszer sikerült csökkenteni év/év alapon a CO2 kibocsátást, a recessziót jelentő 2008-ban…).
- A klímaváltozással kapcsolatos tájékoztatás iránti igény egyre nagyobb. Az ezt promótáló szervezet (Task Force on Climate-related Financial Disclosures, TCFD) támogatóinak összesített mérlegfőösszege 120 ezer milliárd dollár (vezető bankok, befeketés-kezelők, alapok, biztosítók, hitelminősítők, könyvvizsgálók, tanácsadók). Carney szerint a következő lépés a klíma-transzparencia kötelezővé tétele, enélkül ugyanis esélytelen az előrelépés.
- A tőkét biztosító intézményeknek (bankok, biztosítók, befektetéskezelők, illetve az ezeket felügyelő intézmények) jobban meg kell érteniük és képesnek kell lennie kezelni a klímaváltozáshoz kapcsolódó pénzügyi kockázatokat. A klímakérdés, illetve az arra adandó reakciók szinte minden pénzügyi eszközt újraértékelnek – azok a cégek, amelyek ezt nem veszik figyelembe, eltűnhetnek, így a felkészülést és az alkalmazkodást minél hamarabb el kell kezdeni (a Bank of England klíma-stresszteszt bevezetését tervezi).
- 2015 és 2030 között 90 ezer milliárd dollár értékű infrastruktúra-fejlesztés van kilátásban, miközben a zöld és ESG-kötvények piaca is robbanásszerű fejlődés előtt állhat. Nem elég a barna iparágakat kizárni, a zöldeket pedig előnyben részesíteni, minden olyan projektet támogatni kell, ami a barna iparágakból a zöld felé való elmozdulást segíti elő. Ehhez egy kifinomult taxonómia szükséges, aminek kiépítésében az EU kezdeményezése jó kiindulópontot jelenthet. A jelenlegi leegyszerűsítő megközelítésből – mindössze 3 kategóriát határoz meg az EU taxonómia – el kell jutni a „Zöld 50 árnyalatáig”, hogy értékelni tudjunk mindent, ami a fenntarthatóságot elősegíti. (Bár Carney nem említi, de a piacon már számos „árnyalat” megjelent, amivel kapcsolatban ugyanakkor felmerült, hogy a túl sok kategória nem növeli-e a „green washing” kockázatát, hiszen valamilyen kategória szinte bármire ráhúzható…)
Carney szerint a pénzügyi döntéshozóknak egyértelműen az az érdeke, hogy a pénzügyi szektor fel legyen készülve és reagálni tudjon a klímával kapcsolatos változásokra, illetve, hogy ezáltal el lehessen kerülni egy „klimatikus Minsky-pillanatot” – azaz a pénzügyi piacok olyan radikális és gyors összeomlását, ami a klímahelyzet esetleges eszkalálódásából adódna. A pénzügyi szakirodalom az idén 100 éve született Hyman Minsky nevéhez eddig azt a jelenséget kötötte, hogy stabil időszakokban csökken a kockázatértékelés, ez hitellufihoz vezethet, ami a piaci szentiment megváltozásával a pénzügyi piacok gyors és radikális összeomlásához vezethetnek – ahogy például 2007-2008-ban történt. A klímaváltozással való fogalmi összekötés újdonságnak számít, és bár minden bizonnyal van kommunikációs hozadéka is (hiszen a Misnky-pillanattól „illik félni”), való igaz, hogy lehet hasonlóságokat is találni a két jelenség között (kiemelten azért, mert a változást mindkét esetben a percepciók változása indíthatja el, rámutatva egy fontos kockázati faktor nem megfelelő mértékű figyelembevételére). Carney már korábban (idén tavasszal) is használta a klíma-Minsky-pillanat („climate Minsky moment”) kifejezést, mégpedig abban az értelemben, hogy az egyik legnagyobb tranzíciós kockázat abból a paradoxonból adódik, hogy ha túl gyorsan történik meg a dekarbonizáció, akkor annak a gyors és jelentős átértékelődések miatt pénzügyi stabilitási kockázatai lehetnek. A fokozatos felkészülés és tranzíció épp abban segíthet, hogy a klíma-átértékelődések nem egyszerre és sűrítve esnének a piacra, hanem időben elosztva.
„A klímapolitikának olyannak kell lennie, mint a monetáris politikának – a döntéshozók tanulnak a piaci reakciókból, a piaci szereplők pedig idővel megtanulják és internalizálják a döntéshozók céljait, stratégiáját és eszközeit” – fogalmaz Carney, aki felhívja a figyelmet, hogy a pénzügyek csak kiegészíteni, felerősíteni tudják a klímapolitikai döntéseket, helyettesíteni, pótolni nem. A keretrendszernek ki kell állnia az időkonzisztencia próbáját (nem lehet időről-időre arbitrálisan megváltoztatni), transzparensnek kell lennie (egyértelmű célokkal, árakkal és költségekkel), valamint kiemelten fontos az elkötelezettség is (szerződések, jogszabályok, konszenzuális megállapodások képében). Ha mindez adott lesz, a pénzügyi piacok biztosítani fogják a szükséges tőkét, és az időtáv-tragédia elkerülhető – állítja Carney.
Kolozsi Pál Péter
Főoldali kép forrása: pixabay.com
