A Hitelintézeti Szemle legutóbbi, márciusi számában megjelent cikkünkben[1] az euroövezeti monetáris és fiskális politikai együttműködés tapasztalatait vizsgáltuk beleértve a pénzügyi válság kezelését is. Jellemző a mai világgazdasági helyzetre, hogy a kézirat leadásakor még nem gondoltuk, hogy már érik egy, talán még nagyobb válság, a cikkünk megjelenésének napján sajtótájékoztatót nem lehet tartani, és a szerzők közül többen már otthonról fognak dolgozni a járványügyi óvintézkedések miatt. Noha cikkünk egyáltalán nem foglalkozik a jelenlegi válsággal, a tárgyalt gazdaságpolitikai koordinációs problémák újra, talán még erőteljesebben megjelentek, és ismét próbára teszik az euroövezet összetartó erejét.
Cikkünkben röviden áttekintjük azokat a több évtizedes integrációs és makrogazdasági tapasztalatokat, amelyek a monetáris unióba való belépés kritériumaiban és a későbbi működési szabályok kidolgozásában öltöttek testet. A tapasztalatokon túl az akkor uralkodó elméleti közgazdasági megfontolások is fontos szerepet játszottak ebben a folyamatban, így elmondhatjuk, hogy az európai monetáris unió létrehozói a példátlan történelmi lépést hasonlóan páratlan előkészületekkel alkothatták meg. Hogyan történhetett meg mégis az, hogy az első évek viszonylagos sikerét követően a monetáris unió teljesítménye sokak számára csalódást keltő? Különösen a pénzügyi válság mutatott rá súlyos tervezési hiányosságokra, de ezen túl a válság kezelése is jóval kevésbé volt hatékony, mint más gazdásági régióké, különösen az USA-é.
Elemzésünk szerint ebben fontos szerepet játszottak az övezet fiskális szabályai, illetve a fiskális és monetáris politikai koordináció hibái. Már a maastrichti kritériumok előzetes vitáiban felmerült, hogy a deficit- és adósságszabályok részeként elfogadott referencia értékek önkényesek, nem támaszthatók alá általánosan elfogadott közgazdasági megfontolásokkal. Nem csak arról van szó, hogy külön-külön a költségvetési referencia értékek vagy „konvergencia kritériumok” önkényesek, hanem arról is, hogy csak nagyon speciális esetben konzisztensek egymással. A három százalékos deficit korlát például csak akkor stabilizálja az államadósság rátáját hatvan százalékot meg nem haladó értéken, ha a gazdaság nominális növekedési üteme legalább 5 százalék. A kritériumok elfogadásakor ez nem látszott elérhetetlennek, de azóta sok okból minden régióban lassúbb növekedés valósult meg, különösen Európában, ahol alig haladta meg a 3 százalékot. Ilyen alacsony növekedési ütem mellett csak egy százalék körüli deficit stabilizálta volna az adósságrátát 60 százalékot meg nem haladó értéken.
A referenciaértékek azonban más, kevésbé felismert okból is hozzájárultak a gyenge növekedéshez. Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogy annyi okos szakértő miért nem látta a deficitkritérium negatív hatásait előre? Az egyik ok a tapasztalatok hibás feldolgozásában keresendő. A három százalékos deficit korlát azért nem tűnt túlságosan restriktívnek, mert a monetáris unió létrehozását megelőző évtizedekben az elsőként csatlakozott országok költségvetési hiányai csak nagyon ritkán, kivételesen súlyos gazdasági visszaesés esetén romlottak három százaléknál nagyobb mértékben. A maastrichti kritériumok kidolgozói még arra is gondoltak, hogy ilyen esetekben, amikor valóban a kormányok hatókörén túli okok miatt romlik nagyobb mértékben a költségvetés, kivételeket engedjenek meg a szankciók alól, és sokkal hosszabb időszak alatt várták el a visszatérést a referencia értékekhez. Emiatt feltételezhetőnek tartották, hogy ha a tagországok normál időkben, azaz a gazdasági ciklusok átlagában kiegyensúlyozott költségvetést céloznak, akkor a referenciaérték megfelelő mozgásteret ad a fiskális politika számára. A „fegyelmezett” költségvetés így nem csak növeli a befektetői bizalmat, amit önmagában is kívánatosnak tartottak, hanem elegendő mozgásterek biztosít „nehéz időkben”.
A hiba ebben a látszólagosan logikus levezetésben az volt, hogy nem számoltak a ciklusátlagban kiegyensúlyozott költségvetésre törekvés potenciálisan súlyos makrogazdasági következményeivel. A legendásan pedáns „sváb háziasszonyt” példaképül állítva nem számoltak azzal, hogy a költségvetés nem analóg a háztartásokkal. A háztartások a modern gazdaságokban általában, de az euroövezetben különösen rendszerint nettó megtakarítók. A vállalati szektor nettó pozíciója változékonyabb, de együttesen a magánszektor (vállalatok és háztartások) pozíciója egy zárt gazdaságban a költségvetés pozíciójának tükörképe. Ez nem is lehet másként egy modern piacgazdaságban, ahol a szektorok mérlegei kölcsönösen összefüggenek.
Ami igaz lehet egy kis nyitott gazdaságban, ahol a magánszektor nettó megtakarító lehet a külfölddel szemben is, és a költségvetés zéró egyenlegre törekvése kevésbé lassítja le a növekedést, az egy nagy, világgazdasági méretekben is meghatározó, relatíve zártabb övezetben nem teljesül. Egy ilyen gazdasági stratégia a világgazdasági ciklusoktól teszi függővé a régió gazdasági teljesítményét, saját növekedési stratégia nélkül, miközben csak gyenge növekedést produkál, és nem teszi lehetővé az adósságráták stabilizálását sem. A fiskális megszorítások gyakran csak rontanak a helyzeten a növekedés további lassításával, nem csak átmenetileg, hanem a potenciális növekedést visszafogva tartósan is. Arról nem is szólva, hogy az állandó exporttöbbletre törekvés az exportpiacokon állandó importtöbblet elfogadását feltételezi, ami gyakran külső sérülékenységekhez vezet, és ezért nem jelent tartós, fenntartható nemzetközi külkereskedelmi konfigurációt. Különösen, mivel 2009-től az euroövezet nem pénzügyi vállalati szektora is megtakarítóvá vált, aminek további hosszútávú hatása a potenciális növekedési ütem visszafogása.
Az egyes szektorok egyenlegeinek alakulása az euroövezetben
Forrás: EKB
Megjegyzés: Négy negyedéves gördülő átlag. A külső egyensúly esetében a negatív érték a külföld eladósodását, azaz az eurozóna pénzügyi számláinak többletét jelenti.
Ennek a negatív visszacsatolásnak a fel nem ismerése komoly feszültségeket okoz az övezeten belül is, mert a következmények egyenetlenül oszlanak meg az országok között. Vajon tényleg nincs alternatívája ennek a makrogazdasági feladatmegosztásnak, ahol a gazdaság ciklikus stabilizálása elsősorban a jegybank feladata, és a fiskális politikának ebben nincs, vagy csak minimálisan, az automatikus stabilizátorok mértékéig lehet szerepe? A gazdasági szektorok aggregált pozíciójának figyelembevétele és a tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a fiskális politikának sokkal aktívabb szerepet kell vállalnia a stabilizációs politikában az aggregált kereslet megfelelő alakításán keresztül. Ebben jelenleg gátolják a fiskális szabályok és az ezekhez a szabályokhoz a tapasztalatok és az aktívabb fiskális politika szükségessége körül kialakuló új konszenzus ellenére továbbra is ragaszkodó döntéshozók. A nagy pénzügyi válság nem volt elegendő ahhoz, hogy ezeket a szabályokat felülvizsgálják. A cikkünk megjelenése óta kirobbant válságra reagálva úgy tűnik, mintha nagyobb lenne a fogékonyság a szabályok átmeneti felfüggesztésére. Félő azonban, hogy a válság elmúltával ez a fogékonyság is megszűnik, és a világ legnagyobb, legszofisztikáltabb gazdasági régiója, amely nem szorul külső, idegen valutában való eladósodásra, ismét csak sodródni fog saját, fenntartható, növekedésorientált makrogazdasági stratégia nélkül. Nem lesz több, mint kis, nyitott gazdaságok időnként perlekedő kollekciója, messze a saját valódi lehetőségei alatt teljesítve, kihasználatlanul hagyva a monetáris unióban való részvétel lehetőségeit, sőt egyesek szemében annak értelmét. A legendás sváb háziasszony bizonyosan értelmetlen és megengedhetetlen luxusnak tartaná az erőforrások ilyen magasfokú, szisztematikus pazarlását. Az ésszerű takarékosság nem vezethet önmagát elszegényítő fösvénységhez.
Szalai Zoltán
A szerző a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pénzügy szakán végzett. Jelenleg az MNB vezető közgazdasági elemzője, ahol 1992 óta dolgozik. A jegybankban elsősorban az európai monetáris integráció és a monetáris stratégia a szakterülete. Részt vesz az egyetemi oktatási programokban.
[1] Lehmann Kristóf – Nagy Olivér – Szalai Zoltán – H. Váradi Balázs: Gazdaságpolitikai ágak közötti koordináció(?) az euroövezetben, in: Hitelintézeti Szemle, 19. évf. 1. szám, 2020. március, 37–64. o.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
