Az emberek jelentős része szereti a drámát, a thrillert és az izgalmakat. Egyesek sorozatot néznek, mások a kedvenc csapataiknak szurkolnak, megint mások színházjegyet vesznek, hogy kikapcsolódási céllal izguljanak. A mi szakmánkban ugyanezt a kellemes, felfokozott figyelmet eredményezi, amikor nehéz, beszorított helyzetben kell nagyot alakítani egy kiemelt szereplőnek, döntéshozónak. Ilyenkor különösen izgalmas benézni a függöny mögé, hogy a főszereplő és környezete mire készül, és a megvilágított színen hogyan hangzanak el a leginkább várt mondatok. A Fed szeptember 16-i ülése előtti helyzetben tapintható volt a feszültség, Powell elnök helyzetét a tripla satu képpel lehet leírni.
Először is az USA-ban feszült pénzügyi piaci helyzet alakult ki az utóbbi hónapokban. Márciusban pénzügyi „flash crash” (gyors árfolyamösszeomlás) zajlott le, majd a fiskális és monetáris stimulust követően nemcsak, hogy helyreállt a bizalom, de pénzügyi buborékosodást idéző árfolyamemelkedés jellemezte az amerikai tőzsdét. Különösen igaz volt ez a techszektor papírjaira. Noha a reálgazdaságból jöttek be a borzalmas várakozásnál némileg jobb amerikai adatok, nehéz olyan fundamentális mutatókat találni, amelyekkel a historikus árfolyamcsúcsok igazolhatók lettek volna. Kialakult egy piaci vélekedés, ami a korlátlan pénzteremtés és korlátlan költekezés hitén alapult. Röviden: bármekkora fiskális költekezés végbemehet a fejlett országokban, a jegybankok korlát nélküli pénzteremtéssel felszívják azt. Ez a sok szempontból túlzó várakozás szeptember elejéig kitartott, de akkor az amerikai tőzsdeindexek korrigáltak. Ha valaki elhiszi, hogy a jegybanki pénzteremtés felhajtja az árfolyamokat, akkor azt is látnia kell a jegybanki politikákat ismerve, hogy ezt a szteroidot nem lehet a végtelenségig adagolni. Lévén, hogy bármely eszközárbuborék pénzügyi stabilitási veszélyt rejt. Ahogy pár héttel korábban az egykori New York Fed kormányzó Dudley elmondta, aggasztóak a tőzsdei árfolyamok. Korábban blogunkban is írtunk arról, hogy a tőzsde kiemelt fontosságú az USA gazdasága szempontjából, de látni kell, a jegybankok feladata a pénzügyi stabilitás fenntartása is. Az első satu pofái a pénzügyi piacokon alakultak ki.
Másodszor, az inflációs ráta az utóbbi években a jegybanki cél alatt volt. Jay Powell a Jackson Hole-i szimpóziumon augusztusban az eddigi Fed mandátumok újradefiniálását jelentette be. Ez az inflációs célkövető rezsimből az inflációs átlag célkövető rezsim felé fordulást jelezte. Így azt jelentette be, hogy ha az infláció évekig cél alatt marad, akkor azt tartósan kompenzálni fogják felüllövéssel, így az inflációs ráták átlaga kihozza a 2 százalékos célt. Mindez erős visszhangot váltott ki, és megindult a találgatás, hogy hány év átlagában célozza majd az inflációt a Fed, milyen további lazítással fogják cél fölé emelni azt? A második szorító satu a túlzott várakozások felépülése volt a keretrendszerváltás kapcsán.
Harmadrészt nehéz időben, az elnökválasztás hajrájában kellett dönteniük. Ez nem lehet szempont – gondolhatná bárki. Ugyanakkor, mivel felfokozott a társadalmi hangulat az USA-ban, a vírus hatására 10 millió fő fölötti a munkanélküliek száma, erőszakos tüntetésekről, fosztogatásokról láthattunk képsorokat, jelenleg minden gazdasági hír hatással van a kampányra. Ezt jól mutatja az is, hogy soha ennyi kérdés nem övezte a Fed politikájának jövedelemi és vagyoni egyenlőtlenségi hatásait. Mindez összefügg az utóbbi évtized generális mennyiségi lazításaival: az erős konjunktúra alatt folytatott mennyiségi lazítás a pénzügyi piacokon kötött ki, emelve a pénzügyi eszközök árát. A pénzügyi eszközök háztartások közötti eloszlása azonban nem egyenletes, sőt meglepően koncentráltan a leggazdagabb háztartások tulajdonában van (ahol meglepő módon jelentősen felülreprezentált az USA-ban az 55 év fölötti populáció). Így az eszközárak emelkedéséből azok profitáltak, akik nagy részvény és/vagy ingatlanportfólióval rendelkeztek. A Fed problémája, hogy az eszközvásárlásnál jelenleg nem látnak jobb alkalmazható eszközt a saját oldalukon. Powell ezért többször is hangsúlyozta, hogy a költségvetésnek kell szerepet vállalnia. És ezzel elértünk a harmadik satuhoz, amely abból épül fel, hogy a várt második fiskális stimulus a politikai viták miatt hónapok óta késlekedik, és ez még inkább a Fedre terelte a figyelmet, bízva abban, hogy jelzést küld valamilyen lazításról, például jelezve az agresszívabb jövőbeli eszközvásárlást.
A függöny felhúzása előtt ebben a helyzetben kellett dönteni és kiállni a fénybe a sajtó elé Jay Powellnek. Lazító lépés vagy erős üzenet az első satu miatt nehezen volt elképzelhető, ugyanakkor a másik két satu miatt egyensúlyozni kellett. A szöveges összevetés alapján a gazdasági helyzetértékelés nyelvezete kedvezőbb volt, ami megerősíti a kilábalást, egyben indokolja, hogy miért nincs monetáris politikai változtatás. Ugyanakkor az inflációs átlag célzással kapcsolatos üzenetek már inkább csak egy kismértékű túllövést jeleztek csak („moderate”, amit kérdésre sem definiált). A legerősebbnek szánt üzenet az alapkamat nulla szinten tartására vonatkozó jelzés volt: a döntéshozók későbbre is tolták az első kamatemelést, 2023-ig nem várnak szigorítást. Mindez a felfokozott várakozások miatt a választások előtt könnyen piaci korrekciót eredményezhet, de egy biztos: az inflációs átlag célzás a sajtótájékoztató alapján nem keretrendszer váltás, csak egy lazábban értelmezett inflációs célkövetés duális mandátum mellett.
Erősek a satuk.
Lehmann Kristóf
Főoldali kép forrása: pixabay.com
