Az eurozónában októberben 0,3 százalékos árcsökkenést mért a statisztikai hivatal az előző évhez képest, vagyis árcsökkenést. De vajon ugyanezt érzi-e az átlagember, és ha nem, kinek van igaza?
Az, hogy a fogyasztók rendszerint sokkal magasabb inflációt érzékelnek, mint amit a statisztikai hivatalok mérnek, nem újdonság. Ennek számos oka lehet, amelyek között mérési problémák ugyanúgy szerepelnek, mint a szubjektív érzékelés torzításai. Nincs ez másképp a járvány alatt sem. Kanadában például az első hullám során a statisztikai hivatal jelentős dezinflációt talált az adatokban (lila vonal az ábrán), a fogyasztók azonban ezt nem érzékelték (világoskék vonal).
Forrás: Bank of Canada
A jegybankoknak (ismét) jelentős fejtörést okoz, hogyan tornásszák vissza az árnövekedés ütemét a megcélzott szintre, ugyanakkor a közvélemény számára ezt önmagában nehéz lenne kommunikálni. Mivel „szerencsére” egyúttal a recesszió ellen is kell harcolni, eladhatóvá válik a monetáris lazítás a világ számos országában úgy is, hogy a lakosság nem feltétlenül érzékeli az infláció lassulását. A mostani helyzet azonban különbözik az elmúlt bő évtizedtől, ami a járvány sajátos gazdasági hatásaira vezethető vissza.
Egyrészt, a példátlan recesszió – ellentétben a pénzügyi válsággal – most jelentős részben kínálati okokkal is magyarázható. Pedro Brinca és szerzőtársai aggregáltan és szektorális szinten egyaránt megbecsülték, hogy a tavasszal tapasztalt visszaesés milyen mértékben tulajdonítható keresleti és kínálati faktoroknak (Brinca és szerzőtársai, 2020). Eredményeik szerint a kínálat legalább olyan mértékben volt ludas, mint a kereslet (az ábra az áprilisi hónapra elvégzett becslést mutatja):
Megjegyzés: az ábra a munkaórákra gyakorolt százalékos hatást dekomponálja keresleti (kék) és kínálati (piros) tényezőkre
Forrás: https://voxeu.org/article/decomposing-demand-and-supply-shocks-during-covid-19
Mit jelent mindez az inflációra nézve? Míg keresleti recesszió esetén az árak csökkennek, kínálati recesszióknál nőnek, vagyis a termelés visszaesésének és az inflációnak kellemetlen együttállását szenvedi el a gazdaság. Ha a járvány alatt erőteljes a kínálati reakció (például a termelés ellehetetlenülése vagy a hatósági korlátozások miatt), az akár inflációs nyomást is eredményezhet.
Egy egyszerű példával szemléltetve: mennyit kellene most egy, a kedvenc éttermünkben elfogyasztott vacsoráért fizetni? Nyilván nagyon sokat, mert rá kellene vennünk a tulajdonost, hogy nyisson ki, a szakácsot és a felszolgálót, hogy csak a mi kedvünkért utazzon be az – amúgy zárva lévő – munkahelyükre, és ha úriemberek vagyunk, állnunk kell az esetleges büntetést is, amit majd a tulajdonosnak kell fizetnie az illegális nyitás miatt. Mindezeknek köszönhetően kedvenc vacsoránkért a békeidőben megszokott 5000 forintos ár helyett akár 50 ezret is fizethetünk, ami 900 százalékos árdrágulást jelent.
Mint azt korábban már említettem, a statisztikai hivatalok inkább árcsökkenést, mint szignifikáns inflációt mérnek a járvány alatt. Ennek oka részben az, hogy a példában bemutatott 50 ezres vacsoraszámla nem megfigyelhető, azt az árfelírók nem fogják felírni, mert be sem tudnak menni az étterembe.
Általában pedig az okoz problémát az infláció mérésében, hogy a fogyasztás szerkezete egyik napról a másikra drasztikusan megváltozott. A korábban utazásra szánt pénzből inkább előfizetünk még egy internetes csatornára, és mélyhűtött pizzát veszünk, amit filmnézés közben megsütünk és elmajszolunk. A statisztikai hivatalok éven belül fix fogyasztási súlyokkal dolgoznak, vagyis például az élelmiszerárak egy százalékos emelkedése ugyanolyan mértékben járulna az inflációhoz januárban, mint decemberben. Emiatt torzított lesz az árindex, ha éven belül jelentősen megváltozik a fogyasztás szerkezete – mint ahogy az idén történt és történik a járvány hullámai alatt.
Ennek a torzításnak a mértékét vizsgálta Marshall Reinsdorf, az IMF munkatársa (Reinsdorf, 2020). Bankkártyás fizetési adatok segítségével első körben megbecsülte, hogyan változott a fogyasztók költekezésének szerkezete Kanadában és az Egyesült Államokban, majd ezt felhasználva újrasúlyozta a fogyasztói árindexet, ahol a súlyok már a tényleges fogyasztói kosarat tükrözték. Az így (USA költekezési szokásokkal) kapott módosított index szerint a fogyasztói árak február és május között több mint 0,3 százalékponttal jobban nőttek a világon (az ábrán „ALL REGIONS” címkével), mint amit a hivatalos statisztikák meg tudtak ragadni:
Forrás: Reinsdorf (2020)
Az eltérés oka elsősorban az élelmiszer alul- és a szállítás (utazás) felülsúlyozása volt, vagyis a hivatalos árindex kisebb súllyal vette figyelembe az élelmiszerárak növekedését, és nagyobb súllyal a (személy)szállítás olcsóbbá válását.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a jegybankok árnyékra vetődtek, amikor nagymértékű monetáris lazításba kezdtek idén. Egyrészt, ezen torzításokkal együtt sincs jelen számottevő inflációs veszély a világon. Ráadásul, a torzítás (vélhetően) csak átmeneti: a normális élet visszatérésével a fogyasztás szerkezete is normalizálódni fog. Végül pedig ne felejtsük, hogy számos országban történelmi léptékkel mérve is példátlan gazdasági visszaesést okozott a járvány, ami önmagában is indokolná a lazítást.
Vonnák Balázs
Hivatkozások:
Brinca, P., J. B. Duarte és M. Faria-e-Castro (2020), “Measuring Sectoral Supply and Demand Shocks during COVID-19”, Covid Economics, Issue 20, London: CEPR Press.
Reinsdorf, M. (2020), „COVID-19 and the CPI: Is Inflation Underestimated?”, IMF Working Papers No. 20/224
Főoldali kép forrása: pixabay
