Nobel-díjas igazságokért is küzdeni kell?

A közgazdaságtan megreformálását sürgetők szerint itt az ideje, hogy a jelentőségüknek megfelelően kezdjük kezelni a törvényeket, a szokásokat, a kultúrát, az önkéntes és civil társadalom szervezeteit, azaz a társadalom intézményi kereteit. A módszertani váltás mindenképp szükséges ahhoz, hogy a közgazdaságtudomány közelebb kerüljön a realitásokhoz, az ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a 33 tézist megfogalmazó reformmozgalom szerint annak ellenére küzdeni kell ezekért a gondolatokért, hogy az alapjaik több mint száz éve ismertek, mégpedig elég nagy nevű közgazdászok írásaiból.

Egy anekdota szerint Stanislaw Ulam matematikus egyszer megkérdezte a Nobel-díjas közgazdász Paul Samuelsont, hogy tud-e egy olyan társadalomtudományi tételt, ami egyszerre igaz és nem triviális. Samuelson válasza állítólag David Ricardo komparatív előnyök elmélete volt, hiszen „azt egy matematikusnak nem kell elmagyaráznom, hogy a tétel logikailag igaz; azt pedig, hogy nem triviális, bizonyítja, hogy fontos és intelligens emberek ezrei azt követően sem voltak képesek felfogni vagy hinni benne, hogy tételesen elmagyarázták nekik”. Van ugyanakkor egy hasonlóan intuitív és evidens igazság, ami azonban valamiért sokkal nehezebben ment (megy) át a közgazdasági gondolkodásba, ez pedig a következő: az emberek különbözőképp gondolkodnak és viselkednek annak függvényében, hogy milyen közegben élnek, így az egyes gazdaságok is eltérően reagálnak az őket érő hatásokra, azaz nem is lehet elvárni, hogy ugyanazon gazdaságpolitikai lépések ugyanolyan következményekkel járjanak a különböző intézményi háttérrel jellemezhető országokban.

A fentiek fényében nem igen örülhetünk, hogy a közgazdaságtan megreformálása érdekében megszületett tavaly decemberi kiáltvány egyik alfejezete az „Intézmények és piacok” címet viseli (lásd: Virág (2018)), hiszen az azt jelenti, hogy a fent leírt evidencia sokak számára még mindig magyarázatra szorul. De mit jelent pontosan az intézményi gondolkodás, és mit veszítünk azzal, ha figyelmen kívül hagyjuk? Egy több mint száz éves közgazdasági iskoláról, irányzatról lévén szó, inkább csak egy-egy gondolat felvillantására vállalkozunk.

Az intézményi gondolkodás térnyerését leginkább Thorstein Veblen munkáihoz köti a tudománytörténet. Veblen egyik fő tézise az volt, hogy a közgazdaságtannak el kell vetnie az egyensúlyi gondolkodást (Veblen, 1898) – hiszen a gazdaság egy evolúciós rendszer, nem pedig egy folyton egyensúlyra törekvő struktúra. Veblen volt az egyik első olyan közgazdász, aki kritikusan állt a neoklasszikus gondolkodás alapját jelentő hedonista-racionális homo oeconomicus ideájához – mégpedig épp azért, mert ezek a feltevések nem reálisak, a pszichológia már a 19 század végére bebizonyította, hogy az emberi viselkedés ennél sokkal komplexebb, és időben is változó. A lemaradás ma még egyértelműbb, hiszen a pszichológia az utóbbi évszázad legdinamikusabban fejlődő tudományai közé tartozik.

John R. Commons, az amerikai intézményi iskola másik kiemelkedő képviselője volt az első, aki egyértelművé tette az 1930-as években, hogy nem csak a formálisan rögzített törvények és rendszerek képezik részét az intézményi alapoknak, hanem minden olyan kollektív szabály, amely behatárolja az egyéni cselekvést – legyen szó akár erkölcsi, vallási, etikai vagy a szokásjogból eredő korlátról (de jure és de facto, formális és informális korlátok). Az iskola nagy újítása volt, hogy kimondták: a gazdaságot nem lehet leválasztani a társadalmi-politikai térről, hisz nagy részben ez utóbbi determinálja azt a keretet, amiben a gazdaság is működik és ami így részben meghatározza a gazdasági szereplők döntéseit – ahogy azt a tavaly megjelent 33 tézisben is olvashatjuk.

Az intézményi megközelítés népszerűségét nagyban elősegítette, hogy – Kaldor Miklós szavaival élve – megfigyelhető jelenségekhez közvetlenül kapcsolódó tételeket fogalmazott meg, valamint, hogy nem elvont, hanem empirikusan nyert feltevéseket használt. A valósággal való szoros kapcsolatot valóban sokan számon kérik a mai mainstream közgazdaságtanon, így ebből a szempontból jogos lehet az intézményi gondolat felmelegítése.

A modern intézményi gondolkodás megalapítójának leginkább Ronald Coase tekinthető, aki 1991-ben kapott Nobel-díjat, de forradalmian újszerű cikkei évtizedekkel korábban jelentek meg: a „The Nature of the Firm” 1937-ben, a Coase-tételt megfogalmazó „The Problem of Social Cost” 1960-ban. A Coase-tétel ma már a mainstream kánon része, de az új intézményi megközelítés másik kiemelkedő alakjára, az ugyancsak Nobel-díjas Douglas North-ra már sokan ferde szemmel néznek, hiszen ő azt állította: a Coase által említett korlátok miatt nagyon ritkák az olyan piacok, amelyek képesek önmaguktól hatékonyan működni. A neoklasszikus tézis szerint a piac hatékony működéséhez elég minden olyan adminisztratív akadályt kiiktatni, ami eltéríti a relatív árakat a piaci szinttől – az új intézményi közgazdászok szerint azonban ez nem elég, hiszen például egyértelműen definiált és kikényszeríthető tulajdonjogok nélkül nincs is piac.

Az új intézményi iskola sokat foglalkozott azzal, hogy mire van szükség a gazdasági fejlődéshez. A 2009-ben Nobel-díjjal kitüntetett Oliver E. Williamson szerint négy szintje van az intézményi környezetnek, amelyek együttesen határozzák meg a gazdasági teljesítményt: (1) az etikát, a normát jelentő „beágyazottság”, (2) a tulajdonjogot és a politikai-jogi intézményeket jelentő „alapvető intézményi környezet”, (3) a belső szervezeteket és a vállalati működést jelentő „irányítási struktúrák”, illetve (4) a standard mikroökonómia által elemzett „erőforrás-allokáció” (Kapás-Komáromi, 2004). Ez a négy szint egymással interakcióban van, és csak akkor érhető el a kívánt fejlődés, ha a különböző szintek nem mennek egymással szembe: azaz például, ha a politikai rendszer illeszkedik az adott társadalom normáihoz, etikai alapvetéseihez, szokásaihoz (ahogy ezt például a nyugatitól eltérő fejlődési utat választó Kínában is gyakran hangsúlyozzák).

A közgazdászok jellemzően szélső megoldásokban gondolkodnak, egy problémát vagy a piaccal (privatizáció) vagy az állammal (szabályozás) kezeltetnének. Ezt a téves megközelítést törte meg Elinor Ostrom, aki Willamsonnal együtt kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat és azt állította: a két extrém megoldás között több egyéb megoldás kínálkozik, amire számos példát látni a mindennapokat átszövő közösségi önszerveződésekben. Mike (2012) szavaival: „téves az a közgazdasági szemlélet, amely az egyének és a kormányzat között légüres teret feltételez; a kettő között ott vannak a szokások, társadalmi normák, személyes kapcsolatok, többé-kevésbé formalizált, szűkebb és tágabb közösségek, önkéntes szerveződések”, amelyek megléte, jó működése elengedhetetlen a gazdasági fejlődéshez.

North szállóigévé vált gondolata immár minden közgazdász számára kikerülhetetlen alapvetés: Institutions matter!

Kolozsi Pál Péter

Commons, John R. (1936): Insitutional economics. The American Ecomomic Review. Vol. 26, No. 1, Supplement, Papers ans Proceedings of the 48th Annual Meeting of the American Economic Association (Mar., 1936), pp. 237-249

De Vroey and L. Pensieroso (2016): The Rise of a Mainstream in Economics, Université catholique de Louvain, Discussion Paper 2016-26

Kapás Judit, Komáromi György, 2004. “Régi és új hangsúlyok az új intézményi közgazdaságtanban. ISNIE 7. konferenciája, Budapest, 2003. szeptember 11-13. Közgazdasági Szemle, vol. 0(1), pages 90-98.

Mike Károly (2012): Egy unortodox közgazdász emlékére. Portfolio. 2012 június 19.

North, Douglas C. (1993): The New Institutional Economics and Development. Washington University, St. Louis. 1993

Veblen, Thorstein (1898): Why is Economics not an Evolutionary Science? The Quarterly Journal of Economics. Vol. 12, No. 4 (Jul., 1898), pp. 373-397

Virág Barnabás (2018): Repedések a falon – úton a közgazdaságtan megújulása felé? MNB szakmai cikk. 2018. január 18.

Kép forrása: pixabay.com