A pénzügyi válságok általában a szabályozások szigorítását vonják maguk után (Cassis és Wójcik, 2019), hiszen mind a válság friss, eleven emlékei, mind a felfedett szabályozásbeli hiányosságok tettre sarkallnak. A 10 éve kitört válság különösen szorgos körmöléshez vezetett. A JWG think tank például 2016-ban úgy becsülte, hogy több mint 300 millió oldalnyi szabályozással kapcsolatos dokumentumot fognak a szabályozóhatóságok 2020-ig közzétenni szerte a világban. Ezek egy része a bankok tőkekövetelményéhez kapcsolódik.
A válság ugyanis hamar nyilvánvalóvá tette, hogy sok bank képtelen volt fedezni váratlan veszteségeit – vagyis túl kevés tőkéje volt, mert maguk a tőkekövetelmény előírások sok ország esetében nem voltak megfelelőek. Elég csak a közel 300 éves múlttal büszkélkedő skót bankra, az RBS-re gondolni, ami igen közel kerül ahhoz, hogy csakis a múltjával büszkélkedhessen. Az összedőléstől az állam által – a szavazópolgárok mérsékelt lelkesedésére – végrehajtott 45.5 milliárd angol fontnyi tőkeinjekció mentette meg, ami egy brit állampolgárra vetítve 736 fontnak (nagyjából 220 ezer Ft-nak) felelt meg. De mi az optimális tőkekövetelmény? Egyáltalán van-e optimális?
Mai posztunkban bemutatjuk, hogy milyen elvek mentén próbálták a nemzetközi hatóságok majd 10 éve megbecsülni a társadalom szempontjából optimális szintet[1]. Azóta több kutatás is elmélyedt egy-egy részterületen; ezeket – a nemrég magyar fordításban is megjelent „Fejlődés és forradalom” című könyvre támaszkodva – szintén összegezzük. Más szóval keressük, hogy mennyire szűk, vagy bő nadrágba öltöztessük a bankokat, hogy kényelmesen tudjanak járni-kelni, a társadalmat szolgálni, ugyanakkor – lehetőség szerint – a nadrág se csússzon le.
Az alapvető koncepció szerint a bankrendszer magasabb tőkeszintje (vagyis alacsonyabb adóssága) egyrészt csökkenti a pénzügyi válságok gyakoriságát és mértékét, és az ezekkel összefüggő GDP kiesést, tompítja a gazdasági fluktuációk mértékét. Másrészt viszont a hitelezés visszafogásán keresztül mérsékelheti (az akár fenntartható) gazdasági expanziót is.
A 2010-es tanulmány úgy becsülte, hogy átlagosan 20-25 évente van egy bankválság, ami a válság előtti GDP-hez képest 20-100%-os GDP-kieséssel jár (több év összege, diszkontálva). Hogy mennyire csökkentik a tőke- és likviditásszintek ezen valószínűséget, azt egyrészt historikus adatokon ökonometriai módszerekkel vizsgálták, másrészt bankok modellezésével. Nem meglepő módon azt találták, hogy a tőkehányad egységnyi növelésének hatása a válság valószínűségére függ a tőkehányad szintjétől: vagyis magasabb érték esetében kisebb az egységnyi növelés pozitív hatása (konvex a kapcsolat). A tanulmány némileg meglepő módon viszont nem tárt fel erős kapcsolatot a tőkehányad mértéke és a válság súlyossága között.
A szigorúbb szabályozás társadalmi költsége, hogy megnövekszik a hitelek kamata: egész pontosan úgy becsülték, hogy a tőkehányad 1 százalékpontnyi növekedése a hitelek kamatainak 0,13 százalékpontos emelkedését idézi elő. Számításaikhoz azt feltételezték, hogy a magasabb tőkehányad okozta forrásköltség-növekedés teljes egészében a hitelek kamatfelárában csapódik le (vagyis például a bankok nem csökkentenek működési költséget). Továbbá nem számoltak azzal, hogy a magasabb tőkehányad – vagyis a bank stabilabb mivolta – csökkenően hathat az adósság finanszírozási költségére.
A tanulmány ugyan nem javasolt egy konkrét tőkekövetelmény-szintet – sőt, erőteljesen tartózkodott ettől, csupán megállapította, hogy bőven lehet még emelni az elvárt tőkehányadon –, mindenesetre Brooke és szerzőtársai 2015-ben 16-19 százalékos Tier 1[2] tőkehányadnak feleltették meg a 2010-es tanulmányban foglaltakat (Brooke és szerzőtársai, 2015). Ez jelentősen magasabb, mint ami a nemzetközi Bázel III egyezményben végül szerepelt, és amit a tőkekövetelmény-irányelv és rendelet (CRD 4/CRR) az EU-ban foganatosított. A világ bankjainak tőkehányadairól szolgáltat információt a bázeli egyezmény végrehajtását monitoráló jelentés, amely szerint a legnagyobb bankok (amelyek nemzetközileg aktívak és Tier 1 tőkéjük 3 milliárd euro feletti) átlaga 12,9, a kisebb bankoké pedig 13,5 százalék volt 2018 júniusában, végső definíciókat felhasználva.[3]
Néhány év elteltével Andy Haldane – az angol jegybank főközgazdásza – és társai újra leporolták a számításokat, és megvizsgálták, mi változott 2010 óta, mind a kutatási eredmények, mind a (többek között szabályozói) környezetet illetően.
- Egyrészt sokkal több kutatás eredményeire tudunk támaszkodni, amelyek rámutatnak a hitelboomok hatalmas szerepére a válságok előrejelzésében – különösen a hitelezés növekedésének, illetve a jelzáloghitelezésnek és a lakásáraknak van nagy jelentősége. Az ingatlanpiac, illetve jelzáloghitelezés fluktuációit a banki tőkekövetelményeken kívül más intézkedések is igyekeznek tompítani. Kérdés, hogy ezek összessége mennyire lesz képes a hitelboomokat és a lakásárak növekedését kordában tartani. Az Európai Rendszerkockázati Testület titkárságának vezetője szerint például az európai országok felénél az ingatlanpiac ismét a válság előtti csúcson van, és a testület 11 EGT ország számára fogalmazott meg javaslatokat és figyelmeztetéseket.
- A tőkehányadnak a válság súlyosságára gyakorolt hatásáról is van új eredmény: 5 százalékkal magasabb a reál GDP a válság kezdetétől mért 5. év végén, hogyha a banki tőke a historikus szint felett volt a válság hajnalán.
- Nagy szabályozásbeli változás a veszteségviselő képességre vonatkozó sztenderd (total loss absorbing capacity, TLAC). Ennek a lényege, hogy egy esetleges válságrendezésbe a részvényeseken túl a nem biztosított hitelezőket is bevonják a kötelezettségek átalakításával és leírással. A TLAC előírások meghatározzák az ilyen bevonható források (TLAC instrumentumok) minimumát.
- A magasabb tőkekövetelmény hitelezést visszafogó hatása viszont kevésbé egyértelmű, mint az eredeti számítások idején, hiszen az elmúlt években a növekvő tőkeszintek dacára növekedett a hitelmennyiség. Ugyanakkor arról is van kimutatás, hogy azoknál a bankoknál, amelyek a többinél nagyobb mértékben növelték tőkepufferjeiket, kevésbé növekedett a hitelmennyiség.
- Kezd kirajzolódni a magasabb tőkekövetelmény – különösen a tőkeáttételi követelmény – néhány mellékhatása is. A piaci likviditást például csökkenti, és a bankokat az elszámolási szolgáltatásaik visszafogására is sarkallhatja – nagyobb koncentrációt előidézve, ami kedvezőtlen rendszerkockázati szempontból.
Röviden összefoglalva tehát, a tőkekövetelmény társadalmilag optimális szintjére bizonyos fejlemények növekvően, mások csökkenően hatottak. Benoit Coeuré – az EKB Igazgatóságának tagja – Haldane és társai tanulmányára, valamint az eredeti hatástanulmányra reflektálva megjegyezte, hogy lehettek volna magasabbak is a tőkekövetelmények. Az angol pénzügyi stabilitási tanács (FPC) a TLAC szerepét emelte ki. Hogyha a kötelezettségek egy része veszteségviselővé válik válság idején, úgy kevesebb tőke tartalékolása is elegendő, ennek megfelelően pedig az FPC lefelé módosította az elvárt tőkehányad optimális szintjét: 13,5 százalékra 2015-ben.
A pénzügyi rendszer, a szabályozói környezet változásai, új kutatási eredmények, a szabályokkal kapcsolatos gyakorlati tapasztalatok szükségszerűen eredményezhetnek változásokat, finomhangolásokat akármelyik szabályozás tekintetében is. Fontos azonban a historikus kontextust nem feledni, és ahogy egy nagy válságot egyre inkább magunk mögött hagyunk, arra törekedni, hogy az ne tompuljon emlékezetünkben. Ahogy Haldane és szerzőtársai is emlékeztetnek, a prudenciális politika nagyon is ki van téve erős érdekcsoportok lobbitevékenységeinek, amelyek a szabályozás visszafogását – avagy bővebb nadrág választását – szorgalmazzák. Segíthet, hogyha megmarad a világos cél: a társadalmi optimum keresése.
Baranyai Eszter
Hivatkozások:
BCBS (2019): Basel III monitoring report.
Blanchard, Olivier and Summers, Lawrence H., editors (2019). „Evolution or Revolution? Rethinking Macroeconomic Policy after the Great Recession.” The MIT Press. Cambridge, Massachusetts.
Cassis, Y. és Wójcik, D. (2019): Nemzetközi pénzügyi központok a globális pénzügyi válság és Brexit után
ESRB (2019): Vulnerabilites in the residential real estate sectors of the EEA countries, September.
[1] Terjedelmi okok miatt bejegyzésünk csak a kockázattal súlyozott eszközök százalékában kifejezett „szavatolótőke-követelménnyel” foglalkozik, nem térünk ki részletesen például a tőkeáttételi mutatókra. Angolul egyébként „belts and suspenders”-ként (öv és hózentróger) is szoktak hivatkozni erre a kettőre, utalva a többszörös bebiztosítottság iránti igényre.
[2] Alapvető tőke
[3] 106 nagy, nemzetközileg aktív bank és 83 kisebb bank adatai alapján. A jelentés a piaci kockázattal kapcsolatos 2019. januári változtatásokon kívül a végleges Bázel III definíciókat alkalmazza. További megjegyzések az értelmezéssel és az adatokkal kapcsolatban a jelentésben találhatóak. A jelentés a bankok tőkehányadait a tőkekövetelményekkel (beleértve tőkefenntartási puffert és a globálisan rendszerszinten jelentős intézményekre vonatkozó tőkepuffert) veti össze.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
