Aki tanult közgazdaságtant, biztosan találkozott az egyensúly fogalmával. Ha máshol nem, a bevezető mikroökonómia tantárgy keretein belül, ahol az egyensúly egy olyan stabil, statikus állapot, amikor a kereslet megegyezik a kínálattal, és ebben a „láthatatlan kéz” által kialakított egyensúlyban lényegében mindenki jól jár, mivel az Pareto-optimális.
Sokaknak kizárólagosan ez az egyensúly fogalom él a fejében, és amikor a valóságban szembesülnek makroökonómiai problémákkal – ha máskor nem, a hírek olvasása közben –, akkor nyilvánvalónak tűnik számukra, hogy az állandóan változó, fellendülésekkel és válságokkal jellemezhető makrogazdaság nem írható le az egyensúly fogalmával.
Ez azonban félreértés. Az egyensúly, mint elemzési eszköz jóval rugalmasabb fogalom annál, mint amivel a bevezető tankönyvekben találkozhatunk. Ebben a bejegyzésben az egyensúly-koncepció makroökonómiai alkalmazásának lehetőségeiről és határairól – mert természetesen azok is vannak – szeretnék írni.
Mielőtt a lényegre térnék, pár mondatot írnom kell szaknyelvi kérdésekről. Sajnos esetünkben a magyar terminológia kevésbé pontos, mint az angol. Ennek a bejegyzésnek a tárgyát angolul equilibrium-nak nevezik. Ez eltérő fogalom attól, amit a magyar szaknyelvben olyan kontextusban használunk, hogy kiegyensúlyozott növekedési pálya, kiegyensúlyozott költségvetés, vagy egyensúlyban van a fizetési mérleg. Ezekre a fogalmakra az angol szaknyelv a balance, balanced kifejezéseket használja. Az equilibrium egy semleges leíró fogalom, a balanced-nak van értéktartalma, egy növekedési pálya vagy valamely pénzügyi pozíció fenntarthatóságát sugallja.
Az egyensúlyra, mint elemzési eszközre akkor van szükségünk, ha a vizsgált probléma azért bonyolult, mert az elemzés során különböző irányú erők szimultán hatásait kell figyelembe venni és ezek kölcsönhatásaiként kialakuló helyzetet kell leírni. Ha csak egyirányú hatások játszanak szerepet, akkor valószínűleg se formális makroökonómiai modellre, se az egyensúly fogalomra nincsen szükség, verbális elemzéssel is célt érhetünk.
A továbbiakban néhány ponttal illusztrálnám, hogy az egyensúly fogalma mennyivel általánosabb elemzési eszköz, mint azt a bevezető mikroökonómia tanulmányok alapján gondolnánk. A továbbiakban az egyensúly-koncepció makroökonómiai alkalmazásairól lesz szó, de általában is igaz, hogy az egyensúly fogalma a közgazdaságtanban jóval szélesebb az alapszintű tankönyvi példáknál.
1.) A makroökonómia egyensúly koncepciója tágabb fogalom, mint a klasszikus mikroökonómia egyensúly fogalma, aminek az a lényege, hogy a kereslet egy egyenlő a kínálattal. A makroökonómiai egyensúlyra érdemesebb úgy gondolni, mint a játékelméleti Nash-egyensúlyra. Ennek az a lényege, hogy az exogén tényezők változatlansága mellett egyik szereplőnek sem éri meg eltérni az adott egyensúlytól. Egy így értelmezett egyensúlyi állapotban nem felétlenül igaz, hogy minden piacon megegyezik a kereslet és a kínálat: létrejöhet úgy túlkereslet, vagy túlkínálat, hogy attól senkinek nem éri meg eltérni. Erre a legnyilvánvalóbb példák azok a makroökonómai modellek, amelyekben megjelenik a mukanélküliség, mint Shapiro és Stiglitz (1984) „efficiency wage” modellje, vagy Mortensen és Pissarides (1994) keresési munkanélküliségi modellje.
2.) A makroökonómiában egy egyensúlyi helyzet egyáltalán nem jelenti azt, hogy valamilyen ideális állapotról van szó. Már a bevezető mikroökonómia tananyagnak része az a fontos állítás, hogy tökéletes verseny esetén, ha nincsenek externáliák, akkor az egyensúly Pareto-optimális állapotot eredményez. De ha ettől a legkisebb mértékben elérünk, ez már nem igaz – például szintén a bevezető tananyag része, hogy monopóliumok esetén már társadalmilag nem optimális az egyensúly.
A játékelméletből is ismert, hogy egy egyensúly nem feltétlenül optimális társadalmilag. A közismert fogolydilemma nevű játék jó példát ad erre: ugyan az egyensúlyi állapot egyik résztvevőnek sem jó, attól egyénileg nem éri meg eltérni egyiküknek sem, ezért a játék egyensúlyi kimenetele társadalmilag szuboptimális lesz.
A makroökonómiai egyensúlyok sem feltétlenül optimálisak. Ez különösen a válsághelyzetek, illetve a válságok következményeinek elemzése szempontjából fontos. Sokan úgy vélik, hogy a válságokat vagy az azokat követő recessziókat csak nem-egyensúlyi jelenségekként lehet értelmezni. Ez azonban nincs így, például jónéhány olyan modell született a 2007-2008-as pénzügyi válságot követő tartós stagnálás magyarázatára, amelyekben az elhúzódó recesszió, mint szuboptimális egyensúlyi helyzet értelmezhető, ilyenek például Eggertson és Mehrortra (2014) vagy Benigno és Fornano (2018) modelljei.
3.) Az is gyakori félreértés az egyensúly koncepcióval kapcsolatban, hogy csak teljesen statikus helyzetek elemzésére alkalmas eszköznek gondolják. Ha ez valóban így lenne akkor az egyensúlyi elemzés tényleg alkalmatlan lenne a makrogazdaság vizsgálatára, hiszen az állandó mozgásban van. A makroökonómia elemzésekben az időt általában rövid egységekre (például negyedévekre) osztják fel, és egy ilyen egységen belül tételeznek fel egyensúlyt, de a különböző időegységekben kialakuló egyensúlyi helyzetek jelentős mértékben eltérhetnek egymástól. Az egyes időperiódusokban kialakuló egyensúlyokat egyaránt befolyásolják exogén és endogén tényezők, mint például az addig felhalmozott tőkemennyiség. Az ilyen módon szekvenciálisan kialakuló egyensúlyok az adott modelltől függően a legkülönbözőbb mintázatot követhetnek. Például, a legtöbb növekedési modellben a gazdaság pályája egy egyenletes pályát követ, de ez egyáltalán nem szükségszerű, csak speciális feltevések mellett lehet ezt garantálni. Általánosságban egy makroökonómiai modell egyensúlyainak a sorozata akár endogén módon ciklikus is lehet, sőt kaotikus viselkedést is produkálhat. Ráadásul ez nem is új kutatási területe a makroökonómiának, amint erről a Benhabib (1992) szerkesztette Cycles and Chaos in Economic Equilibrium című könyv is tanúskodik.[1]
4.) Tudományfilozófiailag érdekes vita, hogy a közgazdaságtudomány számára mi a gyümölcsözőbb, ha fizikai, vagy biológiai analógiákra épülnek az elemzései (vagy esetleg egyikre sem). Ebben a vitában itt és most semmiképpen nem szeretnék állást foglalni, csak azért említem meg, mert a biológiai megközelítés hívei gyakran kritizálják az egyensúlyt, mint elemzési eszközt, mivel az szerintük fizikai analógiákra épül. Helyette a biológia evolúciós megközelítését javasolják a közgazdasági elemzésekhez. A probléma ezzel az érvvel csak az, hogy az egyensúly fogalma és az evolúciós megközelítés egyáltalán nincsen egymással ellentmondásban. Az evolúció folyamata modern elemzésének egyik eszköze az evolúciós játékelmélet (lásd Weibull 1995), ami – mint a játékelmélet minden kiterjesztése – a Nash egyensúly továbbgondolásán alapul. Tehát az egyensúly koncepció, mint elemzési eszköz nem akadálya az evolúciós megközelítésnek.[2]
Az eddigiekben az egyensúlynak, mint elemzési eszköznek a lehetőségeiről volt szó – természetesen számba kell venni a határait is.
Ezek közül az első probléma az egyensúly lehetséges hiánya. Hogy egy modellben létezik-e egyáltalán egyensúly azt gyakran csak bonyolult matematikai közgazdaságtani eszközökkel lehet eldönteni. Mivel a személyes érdeklődésem inkább a makroökonómiai modellek gazdaságpolitikai implikációira, mint a matematikai közgazdaságtani eszközökre irányul, ezért erről a kérdésről ennél sokkal többet nem írnék. A saját szubjektív tapasztalatom azonban az, hogy a releváns makroökonómiai problémákhoz vizsgálatához általában lehetséges olyan modellt konstruálni, aminek létezik egyensúlya.
Az egyensúlyi elemzésekkel kapcsolatos második probléma az egyensúly stabilitása. Az egyensúly definíció szerint egy olyan állapot, amitől semelyik szereplőnek nem éri meg eltérni, ha minden külső tényező változatlan. De nem mindegy, hogy ha az exogén faktorok kis mértékű változása kibillenteni a rendszert az egyensúlyból, akkor képes-e oda visszatérni vagy éppen ellenkezőleg eltávolodik az egyensúlyi helyzettől. Az előbbi esetben stabil az utóbbi esetben instabil egyensúlyról beszélünk. Ha az egyensúly stabil, akkor oda jó eséllyel képes eljutni a gazdaság és képes ott is maradni, az instabil egyensúlyokba viszont valószínűleg el sem jut, tehát azoknak jóval kisebb a gyakorlati relevanciájuk. Éppen ezért akkor igazán meggyőző egy egyensúlyi elemzés, ha képesek vagyunk belátni, hogy a kérdéses egyensúly stabil. De ez nem jelent azt, hogy az instabil egyensúlyok teljesen irrelevánsak – van, mikor bizonyos jelenségeket éppen ezzel tudunk magyarázni. Például, Brunnermeier (2009) megmutatja, hogy 2008-ban az általa loss-margin spiral-nak nevezett jelenség hogyan erősítette fel és változtatta rendszerszintű pénzügyi válsággá a jelzálog piaci buborék kidurranását. Itt lényegében arról van szó, hogy különböző tényezők hatására egy addig stabil egyensúlyi helyzet tulajdonságai megváltoznak, instabillá válik és a pénzügyi rendszer egyre távolabb kerül tőle. Ugyanis a „láthatatlan kéz” elkezdett perverz módon működni, az eszközár esések hatására a piaci szereplők nemhogy több eszközt nem vásároltak, hanem egyenesen fokozták az eladásaikat, ami további eszközár eséshez vezetett.
A következő probléma a többszörös egyensúlyok kérdése. Ha egy rendszernek több stabil egyensúlya van, akkor az elemző számára komoly nehézséget okoz, hogy kiválassza, hogy melyik egyensúly a makroökonómiailag releváns. A probléma nem újkeletű, már Cooper és John (1988) felhívja a figyelmet a többszörös egyensúlyok létére. Ugyanakkor a többszörös egyensúlyok nemcsak elemzési problémát okoznak, hanem lehetőség is adnak bizonyos jelenségek megértésére. Benigno és Fornano (2018) már idézett modelljében két egyensúly van, egy normál növekedéssel és egy stagnálással jellemezhető. Hogy melyik egyensúly jön létre, az a gazdasági szereplők várakozásainak a függvénye. Ha azok – például egy pénzügyi válság hatására – pesszimistává válnak, akkor a gazdaság tartósan átkerülhet az alacsony növekedésű állapotba – a szerzők szerint ez egy lehetséges magyarázata a 2008 óta bekövetkezett tartós stagnálás közeli állapotnak.
Végül szeretnék arra a problémára kitérni, hogy keveset tudunk arról, hogy az exogén tényezők megváltozása után a gazdaság mennyire gyorsan éri el az új egyensúlyi helyzetet. Persze, hogy ez mennyire releváns probléma, az most is nagyban függ a vizsgálandó kérdés jellegétől. Az előző példánál maradva, ha a kutatási kérdés az, hogy egy tartósan stagnáló gazdaság kimozdítható-e ebből a helyzetből egy fiskális expanzióval, akkor nyilván nem túl fontos, hogy a gazdaság pontosan melyik negyedévben érné el az alternatív magas növekedéssel jellemezhető egyensúlyt. Ezzel szemben, ha a gazdasági ciklusokat szeretnénk magyarázni, akkor nyilván nem mindegy, hogy mit gondolunk az egyensúlyi alkalmazkodás sebességéről.
Elvileg a makrogazdaság negyedéves ingadozását interpretálhatjuk úgy, mint állandóan változó egyensúlyi állapotok sora, amit gyakran változó exogén tényezők okoznak, vagy úgy, hogy az ingadozások jelentős része abból adódik, hogy relative ritkább exogén változások hatására a gazdaság hosszasan keresi az új egyensúlyi helyzetet. A jelenleg legáltalánosabb makroökonómiai elemzési eszközök, a DSGE modellek az első interpretáción alapulnak, azaz feltételezik, hogy minden sokk után a gazdaság negyedéven belül megtalálja az új egyensúlyt. A probléma ezzel az, hogy ez tényleg csak egy puszta feltételezés, sem elméleti, sem empirikus érvek nem támasztják alá – igaz, nem is cáfolják.
Ennek két oka van. Egyrészt, nagyon keveset tudunk a gazdasági rendszerek egyensúlyon kívüli viselkedéséről. Kvalitatív állításokat nehéz ezzel kapcsolatban tenni, mert matematikailag rendkívül bonyolult problémáról van szó. Ezért jobbára csak számítógépes szimulációkra hagyatkozhatunk, aminek sokáig akadálya volt a számítástechnika fejlettségi szintje. Szerencsére ma már nagy méretű virtuális gazdaságokat is lehet viszonylag hatékonyan szimulálni. Remélhetőleg lesz is előrelépés ebben a tekinteteben, az ágens alapú makroökonómia egy fontos elemzési eszköz lehet ennek a kérdésnek a mélyebb megértéséhez. Másrészt, az egyensúlyi alkalmazkodásról azért tudunk empirikusan nagyon keveset, mert az egyensúly egy nehezen megfigyelhető fogalom: a standard gazdasági adatok ismeretében – az extrém esetektől eltekintve – nem triviális egy piacról eldönteni, hogy éppen egyensúlyban van-e vagy sem. Bevallom, én nem is ismerek ilyen jellegű elemzéseket.
A fenti példák illusztrálják, hogy az egyensúly koncepciónak megvannak a határai, ugyanakkor nem triviális dolog túllépni rajta, mert a lehetséges alternatív elemzési eszközök matematikailag, technikailag nagyon bonyolultak lennének. Mégis léteznek olyan makroökonómiai modellek, ahol a szerzők deklarálják, hogy nem alkalmazzák az egyensúly koncepciót az elemzéseikhez, mégsem ütköznek komoly technikai nehézségekbe. Nincs ez ellentmondásban az eddigi állításaimmal? A válaszhoz először emlékeztetnék a bejegyzés elején leírtakra: egyensúlyi elemzésre akkor van szükség, ha a vizsgált probléma olyan, hogy ellenkező irányú erők szimultán hatásait kell figyelembe venni, és ezek kölcsönhatásaként alakul ki a vizsgált szituáció kimenetele. Ha a vizsgált problémát úgy egyszerűsítjük le, hogy ezek nem állnak fenn, akkor nincs szükség egyensúlyi elemzésre. Például léteznek olyan makroökonómiai modellek, amikben lényegében minden kereslet determinált. Ezekben természetesen elkerülhető az egyensúly koncepció alkalmazása – más kérdés, hogy érdemes-e a makroökonómiai problémákat ilyen mértékben leegyszerűsíteni.
Összegezve, ugyan az egyensúly fogalma nem egy tökéletes elemzési eszköz (van egyáltalán ilyen?), de a fürdővízzel együtt kiöntenénk a gyereket is, ha teljesen megszabadulnánk tőle. Egyrészt, mert a közvélekedéssel szemben sokkal általánosabb és rugalmasabb fogalom, mint az egyszerű tankönyvi változata. Másrészt, pedig nincsen technikailag könnyen kezelhető általános alternatívája. Ismét csak elmondható: there are no low hanging fruits.
Világi Balázs
Hivatkozások
Benhabib, J. editor (1992). Cycles and Chaos in Economic Equilibrium, New Jersey: Princeton University Press.
Benigno, G. és L. Fornaro (2018). Stagnation Traps, Review of Economic Studies, 85(3), 1425-1470.
Brunnermeier, M.K. (2009). Deciphering the Liquidity and Credit Crunch 2007-2008, Journal of Economic Perspective, Winter, 23(1), 77-100.
Cooper, R. és A. John (1988). Coordinating Coordination Failures in Keynesian Models, Quarterly Journal of Economics, 103, 441-463.
Eggertson, G.B. és N.R. Mehrotra (2014). A Model of Secular Stagnation, NBER WP, 20574.
Mortensen, D.T. és C.A. Pissarides (1994). Job Creation and Job Destruction in the Theory of Unemployment, Review of Economic Studies, 61, 397-415.
Weibull, J. (1995). Evolutionary Game Theory, Cambridge, MA: MIT Press.
Samuelson, P.A. (1939). Interactions Between the Multiplier Analysis and the Principle of Acceleration, Review of Economic Statistics, 21 (2): 75–78. Shapiro, C. és J.E: Stiglitz (1984). Equilibrium Unemployment as a Worker-Discipline Device, American Economic Review, 74, 433-444.
[1] Sőt az endogén ciklusok elemzése még régebbre nyúlik vissza, már Samuelson (1939) híres tanulmánya is ezt a kérdést vizsgálja.
[2] Mindezzel persze nem azt akarom állítani, hogy a makroökonómiai elemzésekben elterjedt az evolúciós megközelítése, de nem is példátlan, lásd erről például a viselkedési makroökonómiáról szóló korábbi bejegyzésemet.
