Egy sötét moziteremben, jéghideg üdítővel és pattogatott kukoricával a kezünkben nem szeretnénk mást, csak szórakozni és egy jó történetet látni. Még az sem zavar minket, ha kisebb-nagyobb ellentmondások teszik valószerűtlenné a filmet. Nem gondolkozunk el azon, hogy miért jönnének a Jelek című film vízallergiás űrlényei pont egy olyan bolygóra, mely felszínének nagyobb részét óceánok borítják, ráadásul az általuk landolás céljára kiszemelt földrajzi helyeken meglehetősen gyakoriak az esőzések. Egy közgazdasági elmélet vagy politikai program esetében azonban sokkal érzékenyebbeknek kellene lennünk ezekre az inkonzisztenciákra. Jelen írásomban – mely a blogon korábban megjelent cikkem folytatása – a Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) körüli ellentmondásokat fogom áttekinteni.
A közgazdaságtan végtelen köve
Az FNA koncepciója körül zajló hazai vitát követve a pártolók írásait olvasva gyakran érezhetjük úgy, hogy – legalábbis a szerzők szerint – végre megleltük a gazdaságpolitika csodafegyverét. Egy olyan eszközt, mely mellett a Marvel univerzum Tér, Idő, Elme, Erő, Lélek és Valóság köveinek egyesített ereje is eltörpül.
Gébert és Tőzsér (2013) szerint mivel mindenki számára biztosítaná a megélhetéshez (étkezés és lakhatás) szükséges jövedelmet, így nagymértékben csökkentené a mélyszegénységet, a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegregált csoportok kiszolgáltatottságát. Egyben növelné a munkavállaló munkáltatóval szembeni alkupozícióját, a munkavállalásra való hajlandóságot és az egyén szabadságát, nem stigmatizál. Lehetővé teszi, hogy a dolgozóknak ne kelljen megalázó feltételekkel munkát vállalnia, sőt, mindannyian akár éveket is tölthetünk munka nélkül, megismerve önmagunkat, és töprengve az élet értelmén. Ráadásul egyszerű és hatékony módszer lenne.
Scheiring (2015) amellett érvel, hogy az alapjövedelem újszerű biztonsági alapot kínál mindenkinek. Olyan univerzális védelmi mechanizmus, ami nem engedi meg, hogy bárki végérvényesen kiszakadjon a társadalomból. Az alapjövedelem által megteremtett létbiztonság csökkenti a stresszt és javítja a mentális egészséget. Emellett jelentős háztartási fogyasztásbővülést hozhat, elsősorban az átlagbér alatt keresők számára. Ugynanő 2016-ban ezt azzal egészíti ki, hogy az alapjövedelem alternatívája a barbárság.
Pogátsa (2019) szerint az FNA gyökeresen, rendszerszerűen fogja átalakítani az emberi kapcsolatokat a munka világában, magát a munka fogalmát, sőt végső soron azt, hogy mit is gondolunk az emberről, annak motivációiról, kreativitásáról, humánumának lényegéről. A munka immár nem lesz kényszer, a dolgozók immár nem másnak fognak profitot termelni. Pogátsa (2019) alapján pedig az olasz gazdaság és bankrendszer problémáit is képes orvosolni.
Büttl (2019) szerint az FNA az egyik legfontosabb közpolitikai eszköz, amellyel a jövő társadalmát igazságosabbá, szolidárisabbá és élhetőbbé lehet tenni.
Szabó és Karácsony (2020) modellje mindenkinek létminimumot elérő jövedelmet garantálna, így pedig egy csapásra, egyszer és mindenkorra eltűnne a nélkülözés és a létbizonytalanság.
Végül Pogátsa (2020) véleménye szerint még arra is képes, hogy a piaci fundamentalisták szigorú apaképétől, valamint a zárt és elnyomó társadalom híveitől távolságot nyerjünk, és sikeresen kompenzálhatja azokat is, akiket a gólya rossz helyre dobott le.
Amire még a Molekuláris Mátrix Anyag Replikátor sem képes
A Star Trek sorozat számos részében láthatjuk a Replikátort működés közben. Ez a csodás szerkezet azonnal és – úgy tűnik – ingyen állít elő mindent, amire az űrhajó legénységének szüksége van: Picard kapitány Earl Grey teájától és a klingonok vérborától kezdve a ruhákon és pénzérméken át egészen az olyan komplex másolatokig, mint egy antik zsebóra vagy egy emberi szerv. Ráadásul mindehhez nem kell más, mint egy kis energia és néhány szubatomi részecske. Az FNA-nak – egyes szerzők szerint – még ennyire sincs szüksége ahhoz, hogy áldásait élvezhessük.
Gébert és Tőzsér (2013) szerint a finanszírozásra több javaslat is létezik. Történhet a közösen birtokolt erőforrások hasznából (pl. olaj), egy új adóval (Tobin-adó, bit-adó), az ÁFA-kulcs növelésével vagy vagyonadóval. Scheiring (2015) amellett érvel, hogy az FNA bevezetése miatt megnövekedő összfogyasztás okozta magasabb adóbevételek eleve segítik a program finanszírozását. Pogátsa (2019) szerint semmilyen új forrásra nem lenne szükség, mert a modell már kifizetett pénzeket használna fel. Büttl (2019) ugyancsak egyéb költségvetési kiadások megszüntetésével képzeli el az FNA finanszírozását. Pogátsa (2020) korábbi ötletei mellett monetáris finanszírozást is javasol. Szabó és Karácsony (2020) szerint a finanszírozás „nagyon is könnyen” megoldható – bár nem segítik, hogy az olvasó is ossza ezt a véleményt, mert a hivatkozott háttéranyag legnagyobb pénzügyi tétele, a „Másodlagos visszacsatolások hatásai: a jövedelemkiáramlás adóbevétel-növelő hatása” meglehetősen nagyvonalú becsléseket használ, és ugyancsak ködös a többi tétel forrása is (mint például a 221 milliárdos „Piaci értékesítésű államkötvények kamatelszámolása”).
Talán a fentiekből is látható, hogy az FNA hazai pártolóinak írásaiban a téma tárgyalása meglehetősen kiegyensúlyozatlan. Míg a vélt hasznok listája lényegében végtelen, addig a program anyagi forrásait nagyrészt költői homály fedi.
A gazdaságpolitika Mr. Ripley-je
Patricia Highsmith 1955-ös pszichológiai thrillerének 1999-es megfilmesítésében Matt Damon alakította Tom Ripley bármire képes volt, hogy saját céljait elérje. Ebbe még az is belefér, hogy szükség esetén úgy ölti magára másnak személyiségét, mintha csak inget választana a reggeli öltözéskor.
Az FNA – legalábbis hazai támogatóinak írásaiban – hasonlóan sokszínű és kaméleonszerű, mint Damon karaktere. Megoldást hoz a társadalom számos komoly problémájára, legyen az a munkalehetőségek gépek és mesterséges intelligencia miatti drasztikus csökkenése, a társadalmi osztályok közötti nehéz átjárás, a mélyszegénység, az egyéni szabadság vélt vagy valós csorbulása, a munkanélküli segély stigmatizáló volta. Akár éveket tölthetnénk önmagunk keresésével és saját személyes kiteljesedésünk megvalósításával. Javulna mentális egészségünk. Csökkenne a stressz, a hajléktalanság és a megélhetési bűnözés. És a pártolók körében lényegében konszenzusosnak tekinthető vélemény szerint vagy semmibe nem kerül, vagy „nagyon is könnyen” finanszírozható.
Még nagyobb a zűrzavar, ha azt nézzük, hogy a támogatók szerint mekkora kifizetés kell ahhoz, hogy gyökeresen, rendszerszerűen átalakítsuk az emberi kapcsolatokat a munka világában és magát a munka fogalmát, emellett akár éveket is eltölthessünk munka nélkül. A Scheiring (2015) által bemutatott javaslat rendre 25, 50, 75 vagy 100 ezer forintot biztosítana a 18 év alattiaknak, a munkanélkülieknek, a várandós anyáknak, illetve az állásban lévőknek. Már ezen a ponton adódik a kérdés, hogy ezen összegek valóban elegendőek-e ahhoz, hogy éveken át keressük önmagunkat úgy, hogy nem rendelkezünk egyéb bevételi forrással. Az első alfejezetben bemutatott pozitív hatások materializálódásának valószínűségét azonban még tovább gyengíti az a tény, hogy a javaslat a legtöbb magyar állampolgár számára nem jelentene egyetlen fillér pótlólagos kifizetést sem. Arról lenne ugyanis szó, hogy csupán azok jövedelme kerülne megemelésre ezen minimális értékek szintjéig, akik eddig a fenti összegeknél kevesebbet kaptak. Büttl (2019) pedig már egyenesen azzal számol, hogy bizonyára sokan rosszul járnak majd, hiszen vannak, akik a jelenlegi rendszerben magasabb juttatást kapnak, mint az alapjövedelem (de meglátása szerint ez gyenge érv lenne az FNA ellen, hiszen minden új szabályozás esetében vannak olyanok, akik rosszul járnak). Szabó és Karácsony (2020) pedig havi 100 ezer forintot javasol.
A pozitív és negatív hatások kiegyensúlyozott elemzését a hazai elemzések közül a szkeptikusabb írásokban találhatjuk meg. Scharle és Váradi 2013-as becslése szerint egy havi 38 ezer forintos (azaz még a minimális megélhetési költségeket sem fedező) FNA is makro szinten az akkori költségvetés harmadát, a GDP-nek pedig 16 százalékát tenné ki. Prinz (2019) havi 83 ezer forinttal számol, mely azt jelentené, hogy 80 százalékkal több bevételre lenne szüksége a magyar költségvetésnek, ez pedig elképesztő mértékű adóemelést jelentene. Váradi (2019) pedig Immervoll és Browne 2017-es tanulmányát idézi, mely szerint néhány nagyvonalú támogatási rendszert működtető ország kivételével a mostani támogatások FNA-ra való átforgatása csupán a medián-jövedelem 10-15 százalékára rúgó alapjövedelmet jelentene. Jelen sorozat első részében megjelent elemzésem szerint is drámai hatása lenne egy havi 50 ezer forintos alapjövedelemnek is (24-55 százalékkal kevesebb pénztömeg felett diszponálna a mostani munkavállalók többsége). Mike (2020) ráadásul precízen bemutatja azt is, hogy az FNA ötlete csupán egyesek számára tűnik újdonságnak, valójában egy fél évszázaddal ezelőtt már megfutotta a saját köreit az USA-ban, és már akkor rájöttek arra, hogy ha valóban mérhető segítséget szeretnének nyújtani az állampolgároknak, akkor – amellett, hogy összeakadna a meglévő rendszerekkel – irdatlan drága lenne a bevezetése.
Vissza a gazdasági jövőbe?
Ahogy a cikk elején írtuk, a moziban nem érdekel minket a világ inkonzisztens volta. Egy pillanatig sem gondolkozunk el azon, hogy a Vissza a jövőbe című film második részében hogyan történhet meg, hogy az öreg Biff saját jövőjébe érkezik vissza, bár utazásával felborította az idővonalat, ám Marty és a Doki képes a régi jövőből egy új jelenbe utazni. Egy gazdaságpolitikai javaslatból azonban érdemes kigyomlálni ezeket az ellentmondásokat. Melyek is ezek?
Kezdjük azzal, hogy számtalan nyitott kérdés van az FNA kapcsán, melyek megválaszolása nélkül az érdemi vita is elképzelhetetlen. Ha a rendszer melletti egyik fő érv az igazságosság, akkor pontosan definiálni kellene, hogy mit értünk ez alatt, valamint hogyan mérjük és értékeljük a szintjét. Konszenzusra kellene jutni, hogy mennyire tartjuk fontosnak és szükségesnek az egyéni felelősségvállalást. Értelmezni kellene a rövidítés első két betűjét, azaz hogy mit értünk a „feltétel nélküli” szóösszetétel alatt. Dönteni kellene arról, hogy a jogosultak a rezidensek vagy az állampolgárok legyenek.
De vannak ennél komolyabb gyakorlati problémák is. Bár az FNA hazai pártolói szívesen példálóznak olyan alapjövedelem-kísérletekkel, melyek finanszírozása a közösség által birtokolt erőforrások hozadékaiból történik (az energiahordozók bányajáradéka Alaszkában vagy a makaói kaszinók adóbevétele), ilyen erőforrások Magyarország esetében nem állnak rendelkezésre.
Növelni kellene az egyes elgondolások belső konzisztenciáját is. Mások mellett Szabó és Karácsony (2020) is ködös utalásokat és nagyvonalú becsléseket tesznek a másodlagos hatások terén a jövedelemkiáramlás adóbevétel-növelő hatása tekintetében, azonban egy rövid mondatot sem szentelnek az egyébként szigorú kiadáscsökkentő javaslataik (beruházásstop számos területen) adóbevételeket mérséklő hatásairól.
Korrekt módon figyelembe kellene venni az FNA bevezetésének számos valószínűsíthető negatív hatását is, melyről a pártolók jellemzően nem beszélnek. Baksay és társai (2017) alapján ilyen lenne például a munkaerőkínálat minőségének erodálása, a potenciális növekedési ütem mérséklése, a költségvetési egyensúly romlása, a rendszer hatékonytalansága (nem csak a rászorulók részesülnek juttatásban, így kevesebb juthat azoknak, akiknek nagyobb szükségük van a támogatásra).
Az alapjövedelemmel azonban még a fentiek tisztázása után is három komoly probléma van. Elsőként számtalan olyan állami szolgáltatás van, melyeket egyéni pénztranszferekkel gyakorlatilag lehetetlen kiváltani. Ilyen például az iskolarendszer, az utak, a kórházak, a rendőrség és a katonaság.
A második komoly probléma az, melyre már a fentiekben is kitértünk. Az FNA vagy nem jelentene érdemi segítséget az állampolgároknak, csupán a meglévő juttatások átcímkézését és átstrukturálását, vagy brutális, lényegében elviselhetetlen anyagi terhet jelentene a társadalomnak. A hazai források által említett külföldi sikertörténetek egyértelműen az első kategóriába tartoznak (mint például a Gébert és Tőzsér (2013) által említett 200 eurós spanyol, illetve 330 dolláros amerikai példa, vagy a Pogátsa (2020) által említett, családonként éves szinten 3.000 euró körüli összeget jelentő spanyol példa).
Végül a harmadik, és valószínűleg legnagyobb gond a rendszer sokak által legfontosabb előnyének tartott jellemzőjéből fakad. A támogatói nem győzik hangoztatni, hogy az alapjövedelem megszabadít minket attól, hogy olyan munkát kelljen vállaljunk, melyet egyébként csak az anyagi kényszerek miatt vagyunk hajlandóak végezni. Nem lenne nagyszerű ezen béklyótól egyszer és mindenkorra megszabadulni? A probléma ezzel az, hogy nem csak a mi számunkra lenne adott ez a lehetőség, hanem mindenki számára. Pogátsa (2019) idézi a Gallup 142 országot felölelő felmérésének eredményét, mely szerint a munkavállalók 87 százaléka nem élvezi, amit a munkahelyén csinálnia kell, és nem kötődik érzelmileg az általa létrehozott termékhez vagy szolgáltatáshoz. Mi történne akkor, ha a világ vagy akár csak Magyarország munkaerejének 87 százaléka, vagy akár csak ezen emberek fele az egyik napról a másikra úgy döntene, hogy kilép ebből a számára nem ideális helyzetből, és megelégszik az alapjövedelemmel? Ki fog ez esetben utakat aszfaltozni? Gyermekeket tanítani? A mezőgazdaságban dolgozni? Bányászni? Bolti eladóként tevékenykedni? Kitől fogunk bármilyen terméket vagy szolgáltatást vásárolni? És ez nem csak egy hipotézis. Mike (2020) bemutatja azt az amerikai kísérletet, mely egy hasonló rendszert tesztelt, és azt tapasztalta, hogy jelentős mértékben csökkent a résztvevők jövedelemszerző tevékenységgel töltött ideje (a házasságban élő férfiak körében 9, a nők körében 20, a gyereküket egyedül nevelők körében 25, a szüleikkel lakó fiatal férfiaknál pedig 43 százalékkal csökkent az átlagos munkaidő). És akkor még nem is említettük a foglalkoztatás és termelés ilyen drámai csökkenésének adóbevételekre, így a rendszer fenntarthatóságára gyakorolt hatását. Talán az lenne a legegyszerűbb és egyben legjobb, ha az irreális fantáziákat és álmokat meghagynánk az ezüstvászonnak.
Sebestyén Géza
Főoldali kép forrása: pixabay.com
