November elején mindenki Glasgow-ra és a COP26-tanácskozásra figyel. A felfokozott érdeklődés is arra utal, hogy manapság már kevesen vonják kétségbe, hogy nagyon gyorsan tenni kell valamit, ha 2050-re el szeretnénk érni azt az állapotot, hogy nettó értelemben nullára csökken a világ CO2-kibocsátása. Még az is egyértelműnek tűnik, hogy valamilyen feladat mindenkire hárul majd, de hogy kire pontosan mennyi, az már korántsem evidens.
Egyénre szabott receptekkel és előírásokkal nem tudok szolgálni, de egy francia kutató, Lucas Chancel adatai talán közelebb vihetnek minket a tisztánlátáshoz. Arról már eddig is voltak adatok, hogy az egyes országoknak mi a felelőssége, illetve a feladata a karbonsemlegesség tekintetében, de a globális egyenlőtlenségekkel foglalkozó Chancel októberben megjelent tanulmánya olyan számokat is ismertet, ami az országokon belüli egyenlőtlenségekre is felhívja a figyelmet.
Chancel szerint – aki a World Inequality Database (www.wid.world) adataival dolgozik – a klímakérdést csak akkor lehet kezelni, ha figyelembe vesszük a kapcsolódó egyenlőtlenségeket is. Íme pár beszédes adat.
- 2019-ben a teljes üvegházhatású gázkibocsátás 50 milliárd tonnát tett ki CO2-ekvivalensben számolva, ami fejenként 6,6 tonnát jelentett. A pandémiából adódó visszaesés után 2021-ben a világ kibocsátása nagyjából visszatért erre a szintre.
- A leggazdagabb 10 százalék (771 millió ember) a teljes kibocsátás 48 százalékáért felel, fejenkénti kibocsátásuk évi 31 tonna CO2. A leggazdagabb 1 százalék értékei: évi 110 tonna CO2, a globális kibocsátás 17 százaléka.
- A Föld lakosságának szegényebbik fele (3,8 milliárd ember) átlagosan 1,5 tonna kibocsátást jegyez és a teljes kibocsátás 12 százalékáért felelős. A legszegényebb 1 milliárd fő kibocsátása kevesebb mint 1 tonna CO2 évente. Ezeket az eltéréseket az országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenségek is magyarázzák, és az olló folyamatosan nyílik.
- Az átlagos európai kibocsátás 10 tonna fejenként, miközben Észak-Amerikában ez az érték 20 tonna, Kínában 8 tonna, Dél-Kelet Ázsiában 2,6 tonna, Afrikában pedig 1,6 tonna.
- Számos gazdagabb országban a lakosság szegényebb felének kibocsátása még csökkent is 1990-hez képest, és az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Németországban és Franciaországban is igaz, hogy a lakosság szegényebb felének kibocsátása már most sem haladja meg a 2030-as célértékeket (ami ugyanakkor nem föltétlenül elég a nettó zéró 2050-es eléréséhez…). Mindez azt is jelenti, hogy ezekben a viszonylag gazdag országokban is elsősorban a gazdagabb rétegek túlzott kibocsátása miatt kell alkalmazkodni, nem pedig a kevésbé tehetős tömegek miatt.
- Az országok jellemzően a saját határaikon belüli kibocsátási értékeket közlik, az importált javak és szolgáltatások értékeit nem. Pedig ezek érdemben módosítják a kibocsátási szinteket – Európában például negyedével növeli, Kínában pedig tizedével csökkenti azt.
- Ha már felelősség, akkor érdemes nemcsak a jelenlegi kibocsátást nézni, hanem az utóbbi másfél évszázad teljes kibocsátását, hisz a kihívások is a CO2 felhalmozódásából adódónak, nem pedig az aktuális kibocsátásból. Márpedig itt is nagy az egyenlőtlenség: az ipari forradalom óta kibocsátott 2500 milliárd tonna CO2 több mint negyedét Észak-Amerika jegyzi, Európával együtt pedig csaknem 50 százalékos a transzatlanti világ részesedése, miközben Kína 11 százalékért felel.
- Amennyiben az ipari forradalom kezdetéhez viszonyítva 1,5 fok alatt szeretnénk tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését, akkor további 300 milliárd tonna CO2 bocsátható ki, amennyiben 2 fokkal is megelégszünk, akkor 900 milliárd tonna a mozgástér. Ez azt jelenti, hogy a nettó zéró kibocsátás 2050-es elérésével számolva a fejenkénti átlagos kibocsátásnak 1,1, illetve 3,4 tonnára kellene csökkenni – a jelenlegi 6,6 tonnáról.
Az adatbázisban a magyar adatok is szerepelnek. Eszerint a teljes magyar, importtal korrigált kibocsátás 71 millió tonna CO2 ekvivalens, ami fejenként nagyságrendileg 7,3 tonnának felel meg, Ez régiós összevetésben nem tekinthető magasnak: Lengyelországban az egy főre eső kibocsátás 8,5 tonna, Csehországban 9 tonna. A jövedelmi egyenlőtlenségek hatása Magyarországon is egyértelmű. A top 1 százalék kibocsátása 97.8 tonna, vagyis az átlag tízszerese, miközben a lakosság szegényebbik 50 százalékának kibocsátása 4,5 tonna. Az alsó jövedelmi tized értéke 2,4 tonnára becsülhető az adatbázis szerint.
Kolozsi Pál Péter
Hivatkozások:
Chancel, Lucas (2021): „Climate change & the global inequality of carbon emissions, 1990-2020”, World Inequality Lab Study
Főoldali kép forrása: pixabay.com
“Klímacsata a gazdagok és a szegények között: kinek kell alkalmazkodnia és mennyire?” bejegyzéshez 3 hozzászólás
Hozzászólások letiltva.