Az euroövezet kevéssé sikeres válasza a globális pénzügyi válságra és a lassú kilábalás ismét középpontba állította a zóna intézményi kereteinek megerősítését. A 2019. szeptember 12-i kamatdöntő ülést követő sajtótájékoztatón sokak meglepetésére Mario Draghi, az EKB akkori elnöke elmondta, hogy a Kormányzótanács egyhangú véleménye szerint jelenleg a legfontosabb szerepe a kereslet élénkítésben a fiskális politikának lehet.[1] Annál is váratlanabb volt ez a közlés, mert a mennyiségi lazítás folytatásában nemcsak, hogy nem volt egyhangú a döntés, de mind előtte, sőt szokatlan módon azt követően is több Kormányzótanácstag a sajtóban bírálta a döntést.
A jelenlegi intézményi keretek szerint a zónában a monetáris politika teljesen integrált, azonban a fiskális politikákat szorosan koordinálják, alapvetően mégis nemzeti hatáskörben hagyták. A monetáris unió ennél fogva nagyon különös gazdasági egység lett, mert ahogy már az induláskor megállapították, a történelemben általában a fiskális és monetáris uniók nem váltak szét. Másként fogalmazva, a valutaövezetek határait az adóztató (fiskális) kapacitás határai jelölték ki, függetlenül attól, hogy az optimális valutaövezetek elmélete által inspirált vagy a Maastrichtban elfogadott konvergencia kritériumok teljesültek vagy nem (Goodhart, 1998). Az övezet megalkotói abban bíztak, hogy megfelelő koordinációval és szankciókkal helyettesíthetik az integrált fiskális politikákat és a vele járó politikai uniót, amire a létrehozáskor ugyanúgy nem volt politikai étvágy, mint ahogy egyelőre ma sincs. Visszatekintve azt láthatjuk, hogy noha az övezet létrehozása előttihez képest a fiskális politikák sokkal szigorúbbak lettek (azaz kisebbek lettek a deficitek és az adósságok is csökkentek), a zóna teljesítménye csalódást kelt, és még a széthullása is reális veszélyként jelentkezett a válság idején.
Korábbi kétrészes bejegyzésünkben ismertettük a Modern Monetáris Elméletet (Modern Monetary Theory, MMT), amely az állam adóztató kapacitását, mint a pénzügyi rendszer és tágabban a makrogazdasági stabilizációs politika alapját állítja a középpontba. Ebben a bejegyzésünkben MMT közgazdászok egy érdekes javaslatát ismertetjük a gazdasági kormányzás intézményi kereteinek javítására monetáris unióban.
A rövid javaslat egy olyan intézményi keretet és működési módot ismertet, amely biztosíthatja a teljes foglalkoztatás és az árstabilitás együttes teljesülését.[2] Ez a cél tökéletesen összhangban van az EU céljaival, az EKB és valójában minden modern jegybank mandátumával. Az eltérés abban van, hogy más eszközökkel, intézményekkel kívánják elérni, mert más a felfogásuk a modern gazdaságok működéséről. Míg az övezet létrehozásakor uralkodó szemlélet szerint a stabil makrogazdasági környezet mellett a piaci mechanizmusok akadálytalan működése automatikusan eredményezi a kettős cél elérését, a gazdaságpolitika legfontosabb feladata a piacok lehetőség szerinti akadálymentes működésének biztosítása. Ha valamely ok miatt ez nem teljesül („súrlódások”), akkor is csak a piacok minimális zavarásával korrigálhat a közpolitika (piaci kudarc).
Még ilyen esetben is sokan nagy veszélyt látnak a kormányzati beavatkozásban. Szerintük a kormányzati kudarc akár károsabb is lehet a korrigálni kívánt piaci kudarcnál. Integráns része ennek a megközelítésnek a NAIRU (inflációt nem gyorsító munkanélküliség) megközelítés, amely szerint a munkanélküliségnek van egy olyan szintje, amely még összeegyeztethető az árstabilitással. Az ezt a rátát el nem érő munkanélküliség már az infláció veszélyét hordozza, amit el kell kerülni. Azt mindenki elismeri, hogy ez a küszöb térben és időben széles tartományban, és nehezen előre jelezhető módon változik. További probléma, hogy ha a döntéshozók túl magas NAIRU-t céloznak, akkor ez önbeteljesítő módon a későbbi becslések alapjává válik, és intézményesül: „strukturális”-nak látszik a szükségtelenül magas munkanélküliség. Az olvasó már magától is tudja folytatni: a munkanélküliség csökkentése csak „fájdalmas, de elkerülhetetlen” strukturális reformokkal lehetséges.
Az E. Cruz-Hidalgo, D. Ehnst and P. Tcherneva által jegyzett MMT javaslat ezeket a hibákat kívánja elkerülni azzal, hogy nem NAIRU becslésre alapozza a gazdaságpolitikai lépéseket, hanem közvetlenül kíván teljes foglalkoztatást elérni azzal, hogy a közületi szektor hasznosnak ítélt közmunkákat ajánl önkéntes elfogadásra a munkavállalóknak. Ez az úgynevezett „garantált munka” (job guarantee, JG) a legfontosabb áru, a munkaerő piacán puffer mechanizmusként működik. Az elgondolás jól ismert más termékek – pl. nyersanyagok, értékpapírok stb. – piacáról: az árakat úgy lehet stabilizálni, hogy a magánszektor változó keresletét egy „piacvezető” (market maker) ellensúlyozza, ebben az esetben az állam. Eladói nyomás esetén vásárol, ellenkező esetben elad. A NAIRU megközelítéssel szemben a JG közvetlenül éri el a teljes foglalkoztatást. Miközben az előbbi rendszerint még viszonylag gyors gazdasági növekedéssel sem képes a teljes foglalkoztatás biztosítására, sőt már a teljes foglalkoztatás teljesülése előtt inflációs nyomások épülhetnek fel egyes szektorokban, ami szigorítást vált ki a gazdaságpolitika irányítóiból. A JG keretében felkínált bérek elmaradnának a piaci bérektől, így nem torzítanák a piaci béreket és nem akadályoznák az olyan magán munkahelyek létrehozását, amelyek hatékonysága lehetővé teszi ennél magasabb bérek kifizetését. A munkakörülmények hasonló módon olyan sztenderdként működnének, amelyek irányadóak a piaci munkahelyek számára. A gazdaság ciklikus mozgásának megfelelően a munkaerő ki– és beáramolna a programba, ezzel automatikus stabilizátorként működne a munkanélküli segélyhez és a jövedelempótló támogatásokhoz hasonlóan, amit a költségvetési deficit antikciklikus változása tesz lehetővé.
Pénzügyi oldalról az biztosíthatja a stabiliást, hogy a monetáris értelemben szuverén államokat semmi, még a kötvénypiacok sem gátolhatják a teljes foglalkoztatás elérésében.[3] Az euroövezet sajátos felépítése miatt azonban az intézményi keretek a jelen formájukban nem alkalmasak a monetáris szuverenitásból fakadó kapacitás mozgósítására két ok miatt: egyrészt a résztvevő államok külön-külön monetáris értelemben nem szuverének, mert a monetáris politikát az EKB-ra ruházták át. A tapasztalatok azt mutatják, hogy így nincs biztosítva, hogy az EKB piacvezetőként támogassa az általuk kibocsátott kötvényeket (market maker of last resort), ahogyan egy monetáris értelemben szuverén nemzetállam esetében, vagyis a tagállamok külön-külön csak használói, de nem kibocsátói az eurónak.[4]
A másik probléma az, hogy a fiskális koordináció szabályrendszere akadályozhatja a megfelelő mértékű költségvetési deficitet: mivel a magánszektor tipikusan nettó megtakarító, az államnak ennek tükörképeként rendszerint nettó adósnak kell lennie. Elvben a külföld is beléphet az állam helyett, de nagy, fejlett, relatíve zárt régió nem bízhatja a teljes foglalkoztatást a külföld eladósodási hajlandóságára. A fiskális szabályoknak való megfelelés már jóval a teljes foglalkoztatás elérését megelőzően megkövetelhet fiskális konszolidációt egyes tagállamok esetében, hiszen gyakran azoknak az országoknak nagyobb a deficitje, ahol magas a munkanélküliség is.
Tehát kialakul az a paradoxon, hogy amely országoknak szükségük lenne a deficit növelésére, ők rendelkeznek kisebb mozgástérrel, míg akiknek van mozgásterük, ott kisebb a szükség rá. Így a koordinációban senki nem képviseli az övezet szintjén a megfelelő nagyságú és a teljes foglalkoztatás célzó aggregált keresletet. Az MMT javaslat ennek áthidalására egy euróövezet szintű Euro Kincstárat javasol létrehozni euro kötvénykibocsátási joggal.[5] A kötvények kibocsátásával önálló pénzügyi forráshoz jutna, amit az azt igénylő nemzetállamok a munkagarancia programjainak finanszírozására fordítanának.[6] A nemzeti fiskális politikák övezeti szintű koordinációja, illetve a kölcsönös bizalmatlanság problémáját megoldaná az övezeti szintű döntéshozatal az Euro Kincstárban. A meglévő, vagy akár egy, a mostaninál alkalmasabb fiskális szabályrendszer kiegészítőjeként működhetne: lehetővé tenné a szabályoknak való megfelelést anélkül, hogy súlyos károkat okozzanak a reálgazdaságban. Az országok nagy mozgásteret élveznének a megfelelő munkaprogramok kidolgozásában a nemzeti preferenciák szerint, de dönthetnének határon túlnyúló vagy akár övezeti szintű programokban való részvételről is. Ez azért lenne különösen fontos, mert jelenleg nem biztosítható a nemzetek közötti tartós munkanélküliségben lévő jelentős különbségek közelítése.
A JG szűken vett gazdasági előnyei a munkanélküliségre alapozott stabilizációs politikával szemben számosak. Többek között kisebb deficit mellett érhető el a teljes foglalkoztatás, valamint a munkaképes lakosság foglalkoztathatóság magasabb szintje. Kivált számos költségvetési kiadást, mint a munkanélküli segély vagy jövedelempótló kiadások. Az EKB mennyiségi lazításával és alacsony kamataival összehasonlítva előnye, hogy eleve biztosítva van, hogy az intézkedés közvetlenül megjelenik az aggregált kereslet növekedésében, miközben az infláció és az eszközár buborékok kialakulásának veszélyét minimalizálja. További fontos társadalmi előnyei jól ismertek: a társadalmi kohézió megerősítése, az egyéni lelki egészség karbantartása, kevesebb deviancia és öngyilkosság stb.
Gyakran felvetik, hogy a fentihez hasonló gazdaságpolitika „mesterségesen”, „művi úton” teremt munkahelyet és mint ilyen, eleve alacsonyabb rendű, netán károsabb, mint a „piaci” vagy „természetes” foglakoztatás. Az ilyen vélekedés kimondatlanul azon a feltevése alapul, hogy a teljes foglalkoztatás és az erőforrások teljes kihasználása az akadálymentesen működő piacok „természetes állapota”. Az MMT kiindulópontja ezzel ellentétes: a piacoknak nem természetes állapotuk a teljes foglalkoztatás. A munkanélküliség a nem megfelelő intézményi keretek és politikák következménye, és egyáltalán nem természetes. Megfelelő intézményekkel és működéssel kiküszöbölhető és kiküszöbölendő. Megjegyzendő, hogy a két álláspont között abban nincs vita, hogy a minél teljesebb foglalkoztatás és a kapacitások kihasználása a kívánatos cél. Eltérés a cél elérésének módjában és eszközeiben van.
Mario Draghi, a leköszönő és Christine Lagarde, az EKB új elnöke is többször hangsúlyozta, hogy a fiskális politika szerepét újra kell gondolni. A jelen bejegyzésben bemutatott javaslat egyike azoknak az elképzeléseknek, amelyek ezt a gazdasági ágak közötti koordinációt az euroövezet egészében újraalakítanák.
Szalai Zoltán
Hivatkozások:
ECB Press Release (2012): Verbatim of the remarks made by Mario Draghi, https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2012/html/sp120726.en.htmlhttps://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2012/html/sp120726.en.html
Goodhart, Charles (1998): “The Two Concepts of Money: Implications for the Analysis of Optimal Currency Areas”, European Journal of Political Economy, 14, pp. 407-32.
Cruz-Hidalgo, E., D. Ehnst and P. Tcherneva (2019): Completing the Euro: The Euro Treasury and the Job Guarantee, Revista de Economía Crítica, no. 27, primer semestre 2019, http://revistaeconomiacritica.org/sites/default/files/9-CruzHidalgo-Ehnst-Tcherneva_Completing-the-Euro.pdf
Kregel, J. A: (1999): Price stability and full employment as complements in a new Europe: a market-based price stabilization policy for the new ECB, 178-194. o., in: Davidson, P. and J. A. Kregel (1999): Full Employment and Price Stability in a Global Economy, Edward Elgar
[1] Press Conference, 2019. szeptember 12., https://www.ecb.europa.eu/press/pressconf/2019/html/ecb.is190912~658eb51d68.en.html
[2] A történelmi hűség érdekében megjegyezzük, hogy már 1999-ben, a monetáris unió indulásakor Jan A. Kregel egy hasonló ajánlást fogalmazott meg a ténylegesen elfogadott keretek helyett (Kregel, 1999).
[3] Lásd a fentebb hivatkozott korábbi kétrészes bejegyzésünket.
[4] Emlékezetes, hogy az EKB 2012-ig nem volt hajlandó erre a szerepre és csak 2012-ben, a monetáris uniót széteséssel fenyegető állampapírpiaci helyzetben volt Draghi elnök megígérni, hogy mindent megtesznek a szétesés megakadályozására. A bejelentés önmagában, minden tényleges EKB lépés nélkül elég volt a szétesés megállítására: „Within our mandate, the ECB is ready to do whatever it takes to preserve the euro. And believe me, it will be enough.” (https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2012/html/sp120726.en.html).
[5] Christine Lagarde, az EKB új elnöke is hangsúlyozta, hogy támogatja egy övezeti szintű ciklikus stabilizációs kapacitás létrehozását.
[6] A javaslat nem igényli a deficit közvetlen monetáris finanszírozását így összhangban van a jelenlegi övezeti szabályokkal. A deficitfinanszírozás alternatív mechanizmusait lásd korábbi bejegyzésünkben.
A szerző a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pénzügy szakán végzett. Jelenleg az MNB vezető közgazdasági elemzője, ahol 1992 óta dolgozik. A jegybankban elsősorban az európai monetáris integráció és a monetáris stratégia a szakterülete. Részt vesz az egyetemi oktatási programokban.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
