A Modern Monetáris Elméletről (1. rész)

Ez a kétrészes blogbejegyzés rövid áttekintést kínál az MMT-ről. A későbbiekben bővebben és részletesebben vissza fogunk térni az elmélet egyes vonásaira és gazdaságpolitikai ajánlásaira.

Az úgynevezett Modern Monetáris Elmélet (Modern Money Theory, MMT, korábban neokartalista pénzelmélet) egyre gyakrabban szerepel a nemzetközi gazdaságpolitikai vitákban. A minap egy kongresszusi szakbizottsági vitában már Jerome Powell Fed elnök véleményét is kérdezték az elméletről, és több más prominens közgazdász is véleményt mondott róla, például a Nobel emlékdíjas Paul Krugman.

Az elmélet eredete egészen a huszadik század kezdetéig vezethető vissza. Az előzmények között meg kell említeni Rudolph Georg Knapp (1905, angolul 1924), Mitchell Innes (1913, 1914), Abba Lerner (1943, 1947), John Maynard Keynes (1914, 1930), Hyman Minsky (1986) és Wynne Godley (1996) munkáit. Az előfutárok munkáit a modern MMT irányzat képviselői dolgozták koherens elméletté. 2017-ben megtartották az első, tavaly a második nemzetközi konferenciájukat és idén az első európai konferenciát is. Kiemelkedő kortárs képviselői egy tankönyvet  is összeállítottak, idén tavasszal a második bővített kiadása jelenik meg. A közösség igen aktív az elektronikus médiában és sok, relatív elszigeteltségben eltöltött év után az elsődleges médiába is belekerültek.[1]

A felsorolt művek reflektáltak a modern pénzügyi rendszer kialakulására, amikor a modern kereskedelmi bankok megjelenésével a korábbi, aranyra alapozott pénzügyi rendszer elindult a modern hitelpénzrendszerré válás útján és ahol az állam szerepe egyre hangsúlyosabbá vált a pénzügyi rendszer működésében. Erre a folyamatra reflektált a mai újkeynesi monetáris elmélet előfutára, Knut Wicksell is, aki kidolgozta a tiszta hitelpénzrendszer modelljét. Wicksell modelljében a monetáris és pénzügyi stabilitás feltétele az, hogy a modern hitelpénzrendszer minél jobban közelítse az aranypénz rendszer működését. Az államnak nála ebben nincs explicit szerepe, és összeegyeztethető a kölcsönözhető alapok – loanable funds – pénzelmélettel, azaz az exogén pénzkínálati felfogással, ahogyan azt láthatjuk a modern újkeynesi modellekben.

Az MMT korai kidolgozói, a neokartalisták ezzel egyidőben gyökeresen szakítottak a korábbi szemlélettel és megalapozták az „állami” vagy „adóvezérelt” pénz elméletét. Ebben a megközelítésben a monetáris és pénzügyi stabilitást végső soron az állam biztosítja. Abból indulnak ki, hogy pénzkibocsátás joga (charta, carta, kartal) az államot illeti, csakúgy, mint az adóztatás joga. A kettő úgy kapcsolódik össze, hogy az állam adózási kötelezettséget állapít meg, majd ennek teljesítéséhez saját maga által kibocsátott pénzt fogad el. A pénzt az állam a saját költekezéseivel hozza forgalomba, amikor kifizetést teljesít a számára árukat és szolgáltatásokat nyújtók részére. Más, nem állami szállítók a piacokon juthatnak az adófizetéshez szükséges pénzhez az elsődleges pénztulajdonosoktól. Mivel szinte mindenkinek van adókötelezettsége, mindenki elfogadja a pénzt.

Az MMT elmélet középpontjában a kombinált állam-jegybank és a bankendszer vertikális kapcsolata áll. Az MMT elfogadja és alapul veszi az endogén pénzelmélet eredményeit, amelyek szerint a modern pénzügyi rendszerben a magánbankok a pénzteremtés fő forrásai. Az MMT azonban tovább megy, és hangsúlyozza, hogy a bankrendszer működése kiegészül az állam-jegybank (amelyeket elemzési célokra gyakran összevonva kezelik) illetve a magán bankrendszer közötti vertikális kapcsolatokkal. Ebben a kapcsolatban döntő fontosságú az állami költségvetés egyenlegének előjele (deficit vagy többlet) és nagysága, amelynek révén a költségvetés befolyásolja a likviditási kondíciókat és az aggregált keresletet.

Minden mai állam vezet a jegybanknál számlát, amelyről költeni tud. Ha a számlán lévő egyenleg nem elegendő, akkor elvben a jegybank automatikusan meghitelezheti a többletköltést. Ez manapság nem szokásos, mert a modern pénzügyi rendszerben a legtöbb országban az automatikus monetáris finanszírozásról lemondtak. Ezért a költségvetés a deficit erejéig magánbankoktól vagy a nem-banki magánszektortól vesz fel hitelt állampapírkibocsátással. Ha a jegybank monetáris célja eléréséhez a korábbi kamatszint fenntartása szükséges, akkor a többletlikviditást kivonja a bankközi piacról állampapír, jegybanki kötvény vagy jegybanki betét (rendelkezésre állás) révén. Megfordítva, a költségvetés nettó többlete – a költségvetési kiadásokat meghaladó adó beszedése – szűkíti a bankközi piaci likviditást és növeli a kamatokat, amit a jegybank ellensúlyozhat értékpapírfedezet melletti hitellel, a magánszektortól történő értékpapírvásárlással vagy hitelnyújtással.

A végeredmény mindkét esetben hasonló, közvetlenül vagy közvetve a jegybank „finanszírozza” a deficitet: a költségvetés nettó deficit pozíciója növeli a magánszektor pénzügyi eszközeit, a többlete csökkenti azt. A költségvetési pozíció alakulásának a bankközi kamatokra gyakorolt hatását a jegybank szükség esetén olyan mértékben ellensúlyozza, hogy a monetáris politika a célját – az EU-ban az árstabilitást, az USA-ban árstabilitást és magas foglalkoztatást – elérje. Ebben a megközelítésben az állampapír-kibocsátást nem a deficit finanszírozása indokolja, hiszen az állam adóssága maga pénz.

Állampapírok kibocsátására nem a költségvetés „finanszírozásához van szükség”, hanem jegybanknak lehet rá szüksége a monetáris politikai cél eléréséhez. A kötvényekkel – és más jegybanki eszközökkel – a jegybank befolyásolja a kamatszintet azzal, hogy alternatív, biztonságos megtakarítási eszközt kínál a pénzügyi, vállalati és lakossági szektoroknak. A kötvények megvásárlásához szükséges jegybankpénzt a magánszektor számára a jegybank hozza forgalomba értékpapírvásárlásokkal vagy fedezett és fedezetlen műveletekkel, ugyanis a modern pénzügyi rendszerekben a jegybankok közvetlenül nem finanszírozhatják a költségvetést. Fontos következtetése az MMT-nek, hogy a költségvetési deficitnek önmagában nincs magánberuházásokat kiszorító hatása: a deficit növeli a likviditást, amit a jegybank csak akkor és annyiban ellensúlyoz, amely esetben ez szükséges a monetáris politikai célja eléréséhez. Az MMT kimutatja, hogy a fiskális és a monetáris politika szorosan együttműködik annak érdekében, hogy mindegyikük célja teljesülhessen: az optimális aggregált kereslet és az árstabilitás.

Szalai Zoltán

[1] Nevesebb képviselőik közül Jan A. Kregel, Pavlina Tcherneva és Antoine Godine Magyarországon is adott elő az MNB Tanszék meghívására.

A szerző a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pénzügy szakán végzett. Jelenleg az MNB vezető közgazdasági elemzője, ahol 1992 óta dolgozik. A jegybankban elsősorban az európai monetáris integráció és a monetáris stratégia a szakterülete. Részt vesz az egyetemi oktatási programokban.

Az írás második része itt olvasható.

Főoldali kép forrása: pixabay.com