Néhány évvel ezelőtt Paul De Grauwe (2014) egy rövid és szellemes írásában mutatott rá, hogy mennyire félre lehet kezelni egy gazdasági válságot, ha helytelenül állapítják meg annak kiváltó okát, azaz, ha egy negatív kínálati sokk okozta válságot úgy próbálnak orvosolni, mintha keresleti sokk okozta volna és viszont. Az 1970-es évek stagflációját kínálati sokk okozta, ezzel szemben a 2008 utáni recessziót az aggregált kereslet visszaesése, éppen ezért alapvetően más beavatkozást igényeltek. De mi a helyzet a Covid-19 okozta válsággal, keresleti vagy kínálati sokkal állunk szemben?
A Covid-19 járvány gazdasági hatásai döntően onnan erednek, hogy a gazdaság úgynevezett kontaktszenzitív szektorait országonként különböző mértékben és ideig lezárták. A lezárások következményeként ezekben a szektorokban szinte teljesen megszűnt a gazdasági aktivitás. Ez egyértelműen egy nagy negatív kínálati sokk. Kínálati sokkok esetében a termelés visszaesése mellett az infláció szignifikáns növekedésére is lehet számítani.
Ezzel szemben az elmúlt egy év során a legtöbb érintett ország esetében nem tapasztaltunk komoly inflációs nyomást, legfeljebb a legújabb adatokban látunk erre utaló jeleket. Mindez felveti a kérdést: valóban csak kínálati sokkal állunk szemben?
A Covid-19 válság kínálati eredetét nehéz lenne vitatni, de a fenti látszólagos ellentmondásra az adhat magyarázatot, hogy ha a kínálati sokk egy olyan nagyságú keresleti visszaesést generál, ami nagyobb a kínálat kontrakciójánál, akkor nincs túlkereslet, ami inflációt okozna. A hétköznapi józan ész alapján is belátható, hogy ez egy reális forgatókönyv, hiszen mindazok jelentős mértékben kénytelenek visszafogni a fogyasztásukat, akik a kontaktszenzitív szektorok lezárása hatására elvesztették a jövedelmüket.
Ezt a mechanizmust a gazdaságpolitikai irodalomban a másodkörös hatások közé sorolják, az elméleti közgazdaságban általános egyensúlyi hatásnak nevezik. A modern makroökonómia legelterjedtebb eszközei, a DSGE (dynamic stochatic general equlibrium) modellek alapvetően általános egyensúlyi modellek. Ugyanakkor a tankönyvi DSGE modellekben ilyen hatással nem találkozhatunk, a kínálati sokkok nem vezetnek a kereslet olyan mértékű visszaeséshez, ami relatíve nagyobb, mint a kínálati kontrakció.
Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egyrészt ezekben a modellekben csak reprezentatív háztartások vannak, akiket a jövedelem visszaesése nem érint aszimmetrikusan, másrészt az átmeneti jövedelemcsökkenést a háztartások képesek hitelekkel áthidalni, ezért a kereslet visszaesése nem szignifikáns.
Szerencsére a makroökonómiai elemzések nem a tankönyvi modelleken alapulnak. Ahogy egy korábbi blogposztomban írtam, a modern makroökonómiában egyre nagyobb a jelentősége a heterogén ágenseket feltételező modelleknek. Reális gazdaságpolitikai elemzés és döntéstámogatás egyre inkább elképzelhetetlen ilyen modellek nélkül. Például a fiskális politika alkalmazhatósága nagyban múlik azon, hogy a gazdaságban mekkora a súlya azoknak a háztartásoknak, akiknek korlátozottak a hitelfelvételi lehetőségei és nem képesek simítani a fogyasztásukat, ezért a folyó fogyasztásuk együtt mozog a folyó jövedelmükkel – lásd erről Eggertsson és Krugman (2012) és Bilbiie (2020) tanulmányait.
Mindebből adódik, hogy a Covid-19 gazdasági hatásait olyan modellekkel érdemes vizsgálni, amelyekben jelen vannak a fenti adósságkorlátos, jövedelemérzékeny háztartások. Guerrieri, Lorenzoni, Straub és Werning (2020) – a továbbiakban GLSW – pontosan ezt teszik, és megmutatják, hogy a fenti sejtésünk csak részben igaz: az adósságkorlátos háztartások jelenléte szükséges, de nem elégéses feltétele annak, hogy egy kínálati sokknak szignifikáns másodkörös keresleti hatásai legyenek.
A szerzők elemzése szerint egy általános, a gazdaság egészét érintő keresleti sokk esetén a kereslet reakciója nem lehet nagyobb, mint a kínálaté. De az elemzés itt nem ér véget, ugyanis megmutatják, hogy a kellően nagy mértékű keresleti hatáshoz további heterogenitásra van szükség. A hétköznapi józan ész alapján is természetesen adódik, hogy a Covid-19 válság egyik sajátossága annak nagymértékű aszimmetriája, hiszen míg egyes szektorokat közvetlenül nem érint, addig a kontaktszenzitív szektorokat viszont szinte teljes inaktivitásba taszítja. GLSW megmutatja, hogy pontosan ez az a hiányzó heterogenitás, ami szükséges ahhoz, hogy a másodkörös keresleti hatás dominánáljon.
Tehát a Covid-19 válság elemzéséhez olyan modellre van szükség, amiben megjelenik a háztartások heterogenitása, továbbá amiben explicit módon megjelenik a kontaktszenzitív szolgáltatásokat előállító szektor. GLSW elemzése szerint ilyen feltételek mellett alapvetően két faktor az, ami meghatározza az aszimmetrikus kínálati sokk és a másodkörös keresleti hatás relatív nagyságát: egyrészt, az, hogy a kontaktszenzitív szektor termékei és az egyéb termékek mennyire közeli helyettesítők, másrészt, hogy mekkora az adósságkorlátos fogyasztók aránya azok között, akik elvesztik a jövedelmüket a kontaktszenzitív szektorok bezárásának eredményeként.
A fentiek egzakt bizonyításához nem kevés algebrai levezetésre van szükség, de a mögöttes közgazdasági intuíció egyszerű. Tekintsük először a helyettesíthetőség kérdését. Kulcskérdés, hogy a kontaktszenzitív jószágokra kényszerűen el nem költött jövedelmet mire költik, nőni vagy csökkenni fog-e a nem kontaktszenzitív jószágok iránti kereslet. Ez nyilván attól függ, hogy ezek kiegészítői vagy helyettesítői a kontaktszenzitív termékeknek. A koncertlátogatások csökkenésével nyilván együtt csökken az alkalmi ruhák és a sminkkészletek iránti kereslet, viszont nőni fog az online médiatartalmak fogyasztása. Ebből adóan, ha a nem kontaktszenzitív jószágok átlagosan inkább a kontaktszenzitív jószágok kiegészítőinek tekinthetők, akkor az aggregált kereslet visszaesése nagy lesz. Ha viszont inkább helyettesítők, akkor a kontaktszenzitív jószágok termelésének visszaesését kompenzálhatja a többi jószág iránti növekvő kereslet.
Ha a kontaktszenzitív szektor jövedelemcsökkenése főként olyan fogyasztókat érint, akik könnyen hozzáférnek hitelekhez, akkor ők képesek áthidalni az átmeneti jövedelemcsökkenést, és nem esik vissza érdemben a keresletük. Ezzel szemben, ha a többségük adósságkorlátos, akkor a jövedelmükkel párhuzamosan a fogyasztásuk is visszaesik, és azáltal az aggregált kereslet is szignifikánsan csökken.
GLSW megmutatja, hogy ha a két szektor jószágainak a helyettesíthetősége nem túl nagy, és viszonylag sok háztartás adósságkorlátos, akkor a másodkörös keresleti hatás erősebb lesz, mint a kínálati sokk. Ebből adódóan a termelés visszaesése olyan nagy lesz, hogy a nem kontakt szenzitív szektorban is nőni fog a munkanélküliség és dezinflációs folyamatok indulnak be. A szerzők ezt nevezik keynesi kínálati sokknak.
Azt is megvizsgálják, hogy egy keynesi kínálati sokk miként módosítja a különböző gazdaságpolitikát hatását: megmutatják például, hogy csökkenti a fiskális kiadási multiplikátor nagyságát. Az alapszintű tankönyvekből ismert multiplikátor mechanizmus – miszerint a többletjövedelem többletkeresletet generál, ami további jövedelem növekedéshez vezet és így tovább – ugyanis nem működik a kontaktszenzitív szektor esetében. A költségvetési kiadások által generált többletkeresletnek nincs hatása a kontaktszenzitív szektorra ezért ott nem generál többletjövedelmet.
Ezzel szemben szignifikáns pozitív hatása van annak, ha a vállalatok likviditási problémáit enyhítik állami beavatkozással, például nemkonvencionális monetáris politikával. Már Holmström és Tirole (1998) klasszikus írásukban is megmutatta, hogy az aszimmetrikus informáltság miatt kötvény- vagy részvénykibocsátással nem lehet teljes mértékben kezelni azoknak a vállatoknak a likviditási problémáit, amelyeknek hosszútávon ugyan kedvező profit kilátásai vannak, de egy átmeneti sokk miatt fizetési nehézségeik adódnak. Holmström és Tirole szerint ilyen helyzetben az állami beavatkozás növelheti a társadalmi jólétet. Ez a helyzetleírás tökéletesen ráillik a Covid-19 járvány miatt bezárni kényszerült vállalatokra. GLSW megmutatja, hogy nagy társadalmi költséggel jár, ha a kontaktszenzitív szektor likviditási problémái miatt a vállalkozások egy jelentős része kénytelenek távozni a piacról, az állam likviditási injekciója viszont képes csökkenteni ezeket a költségeket.
Ami hiányzik GLSW analíziséből, az bizonytalanság hatásának a figyelembevétele. A szerzők modelljében a szereplők pontosan előre látják, hogy a járványnak mikor van vége és mikor tér vissza a társadalom és a gazdaság a normális kerékvágásba. Ezzel szemben az elmúlt több mint egy évben mindenki a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire bizonytalanul ítélhető meg a járvány időtartama és hatásai. Mindennek azért is van különös jelentősége, mert ebben a bizonytalan helyzetben az emberek többsége nem racionális mérlegelés alapján alakítja ki a várakozásait, hanem sokkal inkább hangulatok, érzések és hangzatos mémek alapján, ahogy azt a vakcinák kapcsán terjedő képtelen összeesküvés-elméletek is demonstrálják.
Mindezek alapján indokoltnak tűnik GLSW elemzését továbbgondolni a viselkedési makroökonómia eszköztára segítségével. Például, a bizonytalanság hatására fellépő túlzott társadalmi pesszimizmus felerősítheti a kínálati sokk keynesi hatását, mivel ilyen esetben nemcsak az adósságkorlátos háztartások, hanem a többiek is visszafoghatják a fogyasztásukat. Ezzel szemben, ha a járvány végét egyre többen közelinek vélik, akkor az egész átcsaphat túlzott társadalmi optimizmusba és hirtelen keresletnövekedésbe. A fiskális programok mellett ez a mechanizmus magyarázhatja a különböző országok legújabb adataiban ismét megjelenő inflációs nyomást. Ami egyébként az IMF legfrissebb elemzése szerint nem fog tartós inflációhoz vezetni, ha a fiskális programokat fokozatosan kivezetik és a monetáris politika is megfelelően reagál. Vagyis úgy tűnik, a Covid-19 járvány okozta válság továbbra is döntően a keynesi kínálati sokk terminológiával írható le.
Világi Balázs
Hivatkozások:
Bilbiie, F.O. (2020). The New Keynesian Cross, Journal of Monetary Economics, 114, 90-108.
De Grauwe, P (2014). Yes, it’s the economy, stupid, but is it demand or supply?, CEPS Commentary
Eggertsson, G.B és P.R. Krugman (2012). Debt, Deleveraging and the Liquidity Trap: a Fisher-Minsky-Koo Approach. Quarterly Journal of Economics, 127(3), 1469-1513.
Guerrieri, V., G. Lorenzoni, L. Straub és I. Werning (2020). Macroeconomic implication of Covid-19: Can negative supply shocks cause demand shortages, NBER WP 26918. Holmström, B. és J. Tirole (1998). Private and public supply of liquidity, Journal of Political Economy, 106(1), 1-40.
Főoldali kép forrása: pixabay.com
