Tavaly tavasz óta a mindennapjainkat alapjaiban a koronavírus-válság határozza meg. Az aktuális járványügyi helyzeten múlik, hogy otthon dolgozunk-e, vagy az irodában, hogy kinyit-e az iskola vagy hogy egyáltalán kimehetünk-e az utcára. A gazdaságpolitikai lépéseket is természetesen a járvány determinálja – nem kétséges, hogy szinte elképzelhetetlen lenne az olyan volumenű állami élénkítés a fejlett és a fejlődő világban, amit manapság tapasztalunk, ha nem lenne ott az érvelésekben a koronavírus-járvány miatt leállt gazdaság újraindításának igénye.
A mai rendkívüli gazdaságpolitikai környezet tehát egyértelműen kapcsolódik a járványhoz – ahogy a közegészségügyi helyzet romlott, és annak egyre inkább érezhető hatása volt a gazdasági aktivitásra is, úgy hoztak egyre szokatlanabb, nagyobb és erőteljesebb hatású intézkedéseket a gazdaságpolitikai aktorok, ideértve a kormányzatokat és a jegybankokat is. Mindez azt is jelenti a fentiek alapján – elfogadva, hogy a normális gazdasági működés azért kisebb állami involválódással, költéssel, hiánnyal és adóssággal konzisztens -, hogy a nem szokványos lépéseknek nem csak a kezdete, hanem esetlegesen a vége is a járvány dinamikájához igazodhat. Vagyis az, hogy mikor tér vissza a korábban megszokott keretek közé a gazdaságpolitika (akár élesen eltérő tartalommal is), nagyban múlhat azon is, hogy a járványnak miképp tudunk búcsút inteni.
Nem lévén járványszakértő, infektológus, epidemiológus, sőt még orvos sem, a jelen járványügyi helyzet elemzésére nem vállalkozhatok – ugyanakkor fellapoztam és kifejezetten érdekesnek találtam Charles Rosenberg, pennsylvaniai történelem és szociológiai professzor 1989-ben megjelent tanulmányát, amit az AIDS-ről mint járványról, illetve annak történelmi perspektívába helyezéséről írt. Természetesen nem garantálja semmi sem, hogy a mostani járvány társadalmi lefutása olyan lesz, mint amilyen a korábbiaké volt, de a történelmi tapasztalat talán mégis hasznos lehet a jelennel kapcsolatban – akár a közgazdászoknak is.
Rosenberg szerint egy járvány sosem trend, hanem mindig esemény, és mint társadalmi jelenség mindig egy jól leírható dramaturgiát követ: egy viszonylag jól meghatározható időpontban kezdődik, mind térben, mind időben limitált a lefutása, fokozódó feszültségből indulva egyéni és közösségi válságig vezet, ami aztán jellemzően valamilyen közös cselekvéssel véget ér. Rosenberg narratívája nem is azért érdekes, mert még sose hallottunk ehhez hasonló „jóslatot”, hanem azért, mert nagyon szemléletesen, egy dráma kereteibe ágyazva vázolja egy járvány társadalmi lefutását.
Nyitány – az első jelek
„Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” – Rosenberg Albert Camus „Pestis” című regényének kezdő sorait idézve mutatja be, miképp szoktak kitörni a járványok – sok esetben egy akkor jelentéktelen, de később visszatekintve felértékelődő eseménnyel. A Covid-19 esetében is valami ilyesmi történt, amikor megérkeztek Kínából az első híradások – egyrészről a megbetegedésekről, másrészről pedig a lezárásokról, a kínai import késéséről, a gyárak leállásáról.
Első felvonás – a ráeszmélés
A közösségek jellemzően nehezen fogadják el, hogy járvány van. Egyszerűen nem tudják elképzelni, nem áll érdekükben, nem akarják felforgatni a mindennapjaikat. Félünk a gazdasági következményektől, a közrend felbomlásától, így csak akkor ismerjük be, hogy „helyzet van”, amikor az egyre evidensebb jelek miatt már nincs más lehetőség. Ez ugyanígy történt a pestis, a kolera – vagy épp a koronavírus idején. Nem meglepő, hogy tartunk a járványoktól, hiszen azok majd mindig társadalmi bomlást, a gazdasági kapcsolatok szétzilálódását, az ellátási láncok megbomlását, a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódását, egyes egyének elkülönítését is okozzák.
Az első szakasz ezért mindig addig tart, amíg a közösség hajlandó elismerni, hogy cselekedni kell. Ez a gazdaságpolitika tekintetében is igaz – és a tapasztalatok szerint a gazdaságpolitikai reakció hatékonysága is nagyban múlik azon, hogy erre mikor kerül sor, azaz mikor jutnak el odáig a döntéshozók, hogy fel kell adni a szokásos ügymenetet, és válságüzemmódba kell kapcsolni. Ebből a szempontból a koronavírus-válság kezelése viszonylag sikeresnek tekinthető, hiszen kiemelten a monetáris politika kivételesen gyorsan reagált a kihívásokra.
Második felvonás – a bizonytalanság kezelése
A járványokkal együtt jár a bizonytalanság, aminek megértésére, feldolgozására és esetleges kezelésére hamar igény jelentkezik. Korábban ez jellemzően a transzcendens térben zajlott le, a járványokat ugyanis az ember és az Isten közötti kapcsolatban értelmezték. Ez tette lehetővé a járványok „társadalmi menedzselését” évszázadokon keresztül, ezáltal ugyanis lehetővé vált a járvány megértése, racionalizálása és valamiféle kontrollálása. A mai korban ugyanehhez a társadalmi funkcióhoz és igényhez kapcsolódnak a tudományos magyarázatok, a kockázati faktorok azonosítása, legyen szó az életmódról, a fizikai állapotról, a környezeti tényezőkről. Különösen fontos arra magyarázatot találni, hogy egyeseket miért érint érzékenyebben egy járvány, mint másokat.
Mindennek a járványokkal kapcsolatos gazdaságpolitikai lépések tekintetében is van relevanciája. Fontos ugyanis annak megértése, hogy a járvány pontosan miképp is hat a gazdaságra, illetve el kell végezni azt az elemző munkát is, amely alapján a leghatékonyabb gazdaságpolitikai válaszlépések kialakíthatók. Most is vannak gazdaságok, amelyeket érzékenyebben érintett a koronavírus-válság, mint másokat – ami ugyancsak magyarázatot kíván, ha a gazdaságpolitika fel akar lépni a válságjelekkel szemben.
Harmadik felvonás – a közösségi válasz kialakítása
A közösségi felismerés mindig elvezet közösségi válaszhoz. A járványok egyik jellegzetessége, hogy közösségi reakciót váltanak ki – ha nem ez történne, akkor nem is járványól beszélnénk, hanem egyéni megbetegedésekről (Rosenberg szerint ezt jól mutatja például a TBC és a kolera közötti különbség). A közösségi válasz sok esetben rituális akciókat is hozhat, ilyen volt például régebben a közösségi böjt, vagy mostanság az egészségügyi dolgozók megtapsolása, ami a közösségi szolidaritást fejezi ki. A konkrét megvalósulási forma mindig az adott időszak társadalmi, spirituális értékrendszerét tükrözi, sok esetben a vallási és tudományos elemek vegyülésével. Az, hogy végül milyen közegészségügyi intézkedések születnek, nagy részben ugyancsak a társadalmi-kulturális attitűdökre vezethető vissza – sok esetben a szegények, a társadalmi értelemben marginalizáltak voltak az intézkedések „célpontjai”, amit a tapasztalatok mellett ideológiai szempontok is tápláltak. A közösségi válasznak természetesen a gazdaságpolitikai lépések is részét képezték, és bár voltak átfedések az egyes államok reakciói között, azért érdemi eltéréseket is lehetett detektálni – ami minden bizonnyal nem független az adott ország, közösség társadalmi, értékrendi „profiljától”.
Epilógus
T. S. Eliot Nobel-díjas költő híres sorait parafrazeálva: a járványok „nem bumm-mal, csak nyüszítéssel” érnek véget. A fertőzésnek kitettek elmenekülnek, elzárják magukat, elkapják a betegséget és szerencsés esetben felépülnek, de összességében a járvány lassan visszaszorul. A hangsúly a „lassan”-on van, azaz a járványok sosem érnek véget egyik napról a másikra. Ezt a lassú visszavonulást követi jellemzően a tanulságok levonása, illetve, hogy milyen tartós hatása volt a tömeges megbetegedéseknek.
Mindez azért is fontos, mert ha elfogadjuk, hogy a gazdaságpolitika illeszkedik a járványhoz, akkor a végéhez is illeszkedni fog. Azaz a válságkezelő intézkedések, nem vezethetők ki egyik napról a másikra, hiszen a környezet rendeződése és normalizálódása is fokozatos, akár visszatérő, újabb és újabb járványhullámokkal. A lassan visszavonuló járvánnyal mindenképp az a megközelítés konzisztens, ami figyelembe veszi ezt a kapcsolódást – vagyis ütemezett, rugalmasan alakítható és fokozatosságot megtestesítő lépésekre van szükség a gazdaságpolitikai normalizáció tekintetében is.
Kolozsi Pál Péter
Főoldali kép forrása: pixabay.com
