Könnyen teremthetünk pénzt

Mi határozza meg a gazdaságban keringő pénz mennyiségét? A bevezető közgazdasági tankönyvek évtizedek óta a multiplikátor modellel magyarázzák a pénzállomány kialakulását. A gondolatmenet lényege, hogy a kereskedelmi bankok a náluk elhelyezett betétek egy kis hányadát a jegybanknál kell, hogy tartalékolják (kötelező tartalék), a megmaradt részt viszont hitelnyújtásra használhatják. Az így keletkezett új hitel (pénz) betétként megjelenik ugyanannál, vagy egy másik banknál, amely a kötelező tartalék feletti részt újból kihitelezheti, és így tovább. Ez a folyamat a multiplikáció. A gazdaságban létrejövő pénzmennyiséget alapvetően a monetáris bázis (amibe a jegybanknál elhelyezett tartalékok mellett a készpénz is beletartozik) határozza meg úgy, hogy a jegybank dönt a monetáris bázis mértékéről, amit a kereskedelmi bankok automatikusan megsokszoroznak.

Igen ám, de a mai pénzügyi rendszer és a monetáris politika nem így működik. Egyfelől a bankok nem feltétlenül hitelezik ki a kötelező tartalék felett megmaradt szabad likviditást[1]. Ennek szabályozási okai is lehetnek (tőkemegfelelés, likviditási előírások), de az sem adott mindig, hogy találjanak megfelelő alanyt a hitelnyújtásra. Másfelől a kötelező tartalék szerepe megváltozott, sok országban nincs is. Végül, a jegybankok már régóta nem a pénzmennyiséget tekintik közvetlen célváltozónak, hanem valamilyen rövid lejáratú kamatot. A jegybank dönt a kamatról, a magánszektor szereplői pedig arról, hogy ilyen kamatkörnyezetben mennyi pénzre van szükségük, így a pénzmennyiség automatikusan alkalmazkodik a gazdaság pénzkeresletéhez.

A válság alatt különösen nyilvánvalóvá vált, hogy a monetáris bázis (M0) és a tényleges pénzmennyiség (például M1-ben mérve) közötti kapcsolat nagyon gyenge is tud lenni. Számos jegybank mennyiségi lazítása azzal járt, hogy az M0 megsokszorozódott, de mivel a kereskedelmi bankok a többletlikviditás ellenére nem növelték lényegesen hitelállományukat, az M1 nem nőtt a multiplikátor elméletnek megfelelően.

Részben ezen tapasztalatok miatt is válik egyre népszerűbbé az úgynevezett endogén pénzelmélet, ami azon a felismerésen alapszik, hogy egy kereskedelmi banknak a hitelezéshez nincs szüksége betétre, a hitelnyújtás önmagát finanszírozza. Hogy megértsük ezt az állítást, elég csak azt végiggondolni, mi történik a bank mérlegével, amikor új hitelt nyújt. Egyrészt az eszközoldal megnövekszik az új hitel volumenével, másrészt pedig a forrásoldalon megjelenik betétként a hitelösszeg, amit a bank a hitelfelvevő számláján jóváír. Vagyis a hitel azonnal megteremti az őt finanszírozó betétet, és a pénzmennyiség (M1) is megnő.

A történet annyira pofonegyszerű, hogy az ember nem is érti, miért nem így tanítják mindenhol a pénzteremtést? Azonban míg az önmagát finanszírozó hitel logikája kézenfekvőnek tűnik, a következmények korántsem triviálisak. Az endogén pénzelméletből könnyű azt a következtetést levonni, hogy a kereskedelmi bankok határozzák meg a pénzmennyiséget, de amellett szeretnék érvelni, hogy ez hibás leegyszerűsítés lenne.

Egyrészt, a korábban már említett prudenciális szabályozás bizonyos esetekben megkötheti a kereskedelmi bank kezét, vagyis nem teremthet pénzt (nyújthat új hitelt) bárhol és bármikor. Ennél talán még fontosabb, hogy egy hitelszerződés két fél döntésén múlik: a hitelezőén és a hitelfelvevőén. A kereskedelmi bank csak akkor tud hitelezni, ha van, aki hitelt szeretne felvenni. Ahogy Goodhart (2017) szemléletesen megfogalmazza: a bank meghatározza a hitelkondíciókat, a háztartások és a vállalatok pedig a kondíciók ismeretében döntenek arról, hogy szeretnének-e hitelt felvenni, avagy nem. A bank így végül csak kiszolgál, akár egy étterem, amely ismerteti árait és egyéb feltételeit, a járókelő pedig dönt, hogy beül-e egy vacsorára.[2]

A pénzt tehát bizonyos értelemben a hitelfelvevő teremti. Ha valakinek kétségei maradtak volna, érdemes a hitelkeretek felhasználására gondolni (amely tétel egyébként nem kicsi a teljes hitelállományon belül): a bank megadja az ügyfél számára a lehetőséget, hogy a (keretösszeg erejéig) akkor és annyi hitelt vegyen fel, amikor és amennyit jónak lát. A (számla)pénz pedig akkor jön létre, amikor az ügyfél lehívja a hitelt. Természetesen technikailag a bank állítja elő az új pénzt. Olyan ez, mint a BKK jegykiadó automatája: mi döntünk az új jegy kibocsátásáról, de azt az automata nyomtatja.

Akkor ez azt jelenti, hogy egyedül a vállalatok és a háztartások határozzák meg a pénzmennyiséget? Nem. Csak annyit, hogy közvetlenül ők kezdeményezik a hitelállomány, és ezzel a pénzmennyiség változását. De ezen döntésükben figyelembe veszik – többek között – a kereskedelmi bankok hitelkondícióit, úgymint a hitelkamatot, és az egyéb, nem ár jellegű feltételeket. A hitelkamat pedig tükrözi a jegybank monetáris politikáját, aktuális kamatszintjét is, vagyis bár ezen pénzelmélet „endogén” jelzője azt hivatott tükrözni, hogy nem a jegybank dönt közvetlenül a pénzmennyiségről, továbbra is hatással lehet rá – csakúgy, mint a kereskedelmi bankok hitelkínálata.

Vagyis mielőtt megrohannánk a bankokat, hogy rengeteg pénzt teremtsünk magunknak, gondoljuk végig alaposan, hogy a jelenlegi kamat- és egyéb hitelkondíciók mellett tényleg el akarunk-e adósodni.

Vonnák Balázs

Ábel István, Lehmann Kristóf és Tapaszti Attila (2016), A pénz és a bankok ellentmondásos kezelése a makroökonómiában. Hitelintézeti Szemle. 15. 33-58.

Goodhart, C. A. (2017), The Determination of the Money Supply: Flexibility Versus Control. The Manchester School, 85: 33-56.

[1] Mint később látni fogjuk, a bank valójában nem a jegybankpénzt hitelezi ki, hanem megnöveli a mérlegét az új hitellel, amihez forrásoldalon a hitelezett ügyfél betétje párosul. Azonban ez az új pénz általában nem marad a hitel lejártáig a betéti számlán, hanem átvándorol mások más bankoknál vezetett számlájára, így eszközoldalon a jegybanki szabad tartalék eltűnik, megmarad viszont az új hitel.

[2] A hivatkozott tanulmány, amelyre írásom jelentős mértékben támaszkodik, részletesen bemutatja és összehasonlítja az egyes pénzelméleteket. Ugyancsak az egyes elméleteket ismerteti Ábel és szerzőtársai (2016) dolgozata.

Főoldali kép forrása: pixabay.com