Ki ne emlékezne a következő párbeszédre a Gyalog galoppból?
„Hullaszállító (HSZ): Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!
Ügyfél (ÜF): Itt egy!
HSZ: Kilenc penny.
Halottjelölt (HJ): Nem vagyok halott!
HSZ: Mit mond?
ÜF: Semmit. Itt a pénz.
HJ: Nem vagyok halott!
HSZ: Tessék, azt mondja, nem halott…
ÜF: Dehogynem.
HJ: De nem!
HSZ: Tényleg nem…
ÜF: De mindjárt lesz…nagyon beteg.
HJ: Már jobban vagyok!
ÜF: (a Halottjelöltnek) Nem vagy, mindjárt halott leszel.
HSZ: Sajnálom, így nem viszem el.
HJ: Nem akarok a taligára kerülni!
ÜF: Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?
HSZ: Sajnálom, nem vi…
HJ: Csudajól vagyok!
ÜF: (a Hullaszállítónak) Ennyit igazán megtehetnél.
HSZ: Nem lehet.
ÜF: Akkor várj egy percet! Mindjárt kinyúlik.
HSZ: Sietek Robinsonékhoz. Kilencen adták be a kulcsot.
ÜF: Mikor jössz legközelebb?
HSZ: Csütörtökön.
HJ: Tegyél le! Tudok én menni.
ÜF: (a Halottjelöltnek) Nem tudsz te már semmit. (a Hullaszállítónak) Mondd, tényleg nem tudsz segíteni rajtam?
HJ: Hú, de jól érzem magam! Hú, de jól érzem magam! (majd elhallgat, amikor a Hullaszállító, akinek megesett a szíve az Ügyfélen, agyoncsapja)”
Ha a Hullajelöltet az árstabilitásra, az Ügyfelet az inflációt kiáltó közgazdászokra, a Hullaszállítót pedig a jegybankokra cseréljük, egy másik ismerős dialógust kapunk. Ismét erősödnek azok a hangok, amelyek az infláció visszatérésével (az árstabilitás vagy az alacsony inflációs környezet végével) riogatnak. De miért pont most térne vissza bő tíz évnyi tetszhalott állapot és egy történelmi léptékkel is hatalmas globális recesszió után? Hiszen a pénzügyi válság után is sokan tartottak attól, hogy a mennyiségi lazítás (hiper)inflációba torkollik – de végül nem torkollt. Az árstabilitás köszöni szépen, „hú, de jól” érzi magát. A fejlett világ jegybankjai inkább az alacsony, mint a magas infláció ellen harcoltak az elmúlt években.
Charles Goodhart és Manoj Pradhan, a tavaly megjelent „The Great Demographic Reversal: Ageing Societies, Waning Inequality, and an Inflation Revival” című könyv szerzői, valamint Peter Praet, az EKB korábbi főközgazdásza ezt a kérdést járták körbe az IMFS (Institute for Monetary and Financial Stability) által szervezett gazdaságpolitikai webinárján január 25-én.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy most már tényleg feltámadhat az infláció. Peter Praet elsősorban a gazdaságok koronavírus-válság utáni helyreállásával kötötte össze az inflációs kockázatokat. Megítélése szerint valószínűsíthető, hogy a kereslet gyorsabban fog nőni, mint a kínálat, ami fűtheti az inflációt.
Goodhart és Pradhan ezzel szemben a hosszabb távú globális inflációs kockázatokra hívta fel a figyelmet. Mint azt fentebb említett könyvükben kifejtik, azok a globális demográfiai folyamatok, amelyek az elmúlt évtizedekben az alacsony kamatok, az alacsony inflációs ráták és a nagyobb jövedelmi egyenlőtlenségek kialakulását támogatták, fordulatot vettek. Míg korábban a munkakorú lakosság aránya növekedett, a nyugati társadalmakban és Kínában az elöregedés időszaka következik. Ez pedig azt eredményezi, hogy csökken a munkakínálat, nőnek a bérek, ugyanakkor a több nyugdíjas miatt élénkül a fogyasztás és csökken a megtakarítási hajlandóság. Mindez az infláció és a kamatok emelkedését fogja okozni globálisan a következő évtizedekben.
Ez szép, de akkor a hasonlóképpen elöregedőfélben lévő Japán miért fagyoskodik már régóta az abszolút 0 fokban, vagyis a zéró infláció, zéró kamat és zéró növekedés csapdájában? Mert esetükben volt elegendő munkakínálat a határon túl, és a japán termelés egy része kitelepült, amivel a hazai demográfiai folyamatok munkapiaci hatását semlegesíteni tudta. Goodhart és Pradhan szerint mivel az elöregedési probléma globálissá vált, ugyanerre most nem lesz lehetőség, a munkakínálat csökkenése menthetetlenül fel fogja verni a munka árát. (Bár Afrika és India még továbbra is jelentős munkaerő-tartalékkal fog rendelkezni, a két közgazdász szerint nem fognak hasonlóan vonzó célpontot jelenteni a tőke számára, mint amit annak idején a feltörekvő ázsiai országok jelentettek a japán tőke számára.)
Ha mindez így van, a jegybankok hamarosan leporolhatják régi tankönyveiket, amelyek arról szólnak, hogyan kell kamatpolitikával az infláció ellen harcolni. Feltéve, ha megvan még nekik. Hogy ez a „hamarosan” pontosan mikor lesz, az persze kérdéses. Ha egyáltalán lesz. Az árstabilitás addig is csudajól érzi magát a fejlett gazdaságokban, és még furkósbottal sem lehet agyoncsapni, hogy az infláció végre tartósan a Fed, az EKB és a japán jegybank által egészségesnek tartott tartományba emelkedhessen.
Vonnák Balázs
Hivatkozás:
Goodhart, Charles, Pradhan, Manoj (2020): The Great Demographic Reversal – Ageing Societies, Waning Inequality, and an Inflation Revival, Palgrave Macmillan
Főoldali kép forrása: pixabay.com
“Árstabilitás vége?” bejegyzéshez 3 hozzászólás
Hozzászólások letiltva.