Itt kopogtat az ajtón a zöld jegybanki forradalom

Nem tehetünk meg mindent, de nagyon sokat tehetünk a klímavédelem tekintetében, aminek részét kell képezze az is, hogy elérjük a zöld áttörést a monetáris politikában és érvényesítsük a klímaszempontokat az eszközvásárlási programokban is – fogalmazott François Villeroy de Galhau francia jegybankelnök. Ilyen magas szintről ilyen radikális álláspontot eddig nem nagyon lehetett hallani, de a változás szele – a jelek szerint – a jegybankokat sem kerülheti el.

Kétségtelen, hogy a francia jegybank a zöld jegybankolás egyik élharcosa. A Banque de France (BdF) ott volt a pénzügyi rendszer és a jegybankok zöldítését célul kitűző és immár 80 jegybankot tagjai között tudó Network for Greening the Financial System (NGFS) 2017-es alapításánál, amire épp Párizsban került sor. A BdF 2019 óta fenntarthatósági riportot tesz közzé a befektetéseiről, és a monitoringon túl konkrét zöld célokat is kitűztek, rögzítve, hogy 2024-ig száműzik a szénalapú invesztíciókat a saját portfoliójukból. Az is beszédes, hogy az EKB jelenlegi elnöke, aki a klímaváltozás elleni küzdelmet stratégiai céllá emelte, Christine Lagarde, aki szintén francia. De lássuk pontokba szedve, hogy mit mondott február elején François Villeroy de Galhau és mi ennek a jelentősége!

  1. Miért kell a monetáris politikának zölddé válnia? A kérdés nem triviális, hiszen vannak, akik szerint egy jegybanknak csak az inflációval kell foglalkoznia, minden más átpolitizáltsággal és a jegybanki működés szétesésével fenyeget (“politicisation”, “mission creep”), miközben vannak, akik intenzív zöld programok mellett érvelnek (“Green QE”). Villeroy de Galhau szerint a klímakérdés és monetáris politika kibékítése ugyanakkor nagyon egyszerű és intuitív: a zöld szempontok érvényesítése nélkül nincs hatékony monetáris politikai implementáció, így a jelenlegi jegybanki mandátumból is adódik – mégpedig nem a másodlagos célokból, hanem az árstabilitási elsődleges célból. Hiszen a klímasokkok stagflációs jellegűek (az árakat emelik, a gazdasági aktivitást pedig visszavetik), illetve a potenciális növekedésre is hatással vannak (becslések szerint 25 Celsius fok felett fokonként 2 százalékkal csökken a munkaerő termelékenysége)
  2. A klímakockázat egyben pénzügyi kockázat is, a pénzügyi stabilitás megőrzése pedig a hatékony monetáris transzmisszió alapfeltétele. A jegybanki mérlegek jelenleg is kitettek a klímakockázatnak, kiemelten a megvásárolt és fedezetként elfogadott értékpapírokon keresztül (amelyek olyan entitások tartozásai, amelyeket természetesen érinthetnek a klímaváltozás hatásai), mégpedig úgy, hogy ennek mértékéről egyelőre kevés információ áll rendelkezésre. A nehézség abból adódik, hogy a klímakockázatok árazása nagyon nehéz, kiemelten a nagy bizonytalanságot jelentő és rendszerszintű következményekkel fenyegető „zöld hattyú” eseményekre (“green swans”). Épp ebből adódik – érvel de Galhau -, hogy a sokszor emlegetett piaci semlegesség („market neutrality”) nem lehet akadálya a karbonsemlegesség elérésének. A jegybankok a piaci műveleteiket ugyanis addig hajtják végre semlegesen (azaz minél szélesebb körben), ameddig azok megfelelnek a jegybank kockázatkezelési szabályainak. A kockázatok tehát felülírhatják és felül is írják a piaci semlegeség szabályait már most is – és a klímakockázat épp egy olyan rizikó, amit jelenleg nem megfelelően mérünk, ami tehát nem tükröződik az árakban, így piaci alapon figyelembe sem tudjuk venni. Ehhez adódik hozzá az is, hogy a klímaváltozás hatása sokkal hosszabb időtávot fed le (akár évtizedeket), mint a tipikus jegybanki fókusz, ami 2-3 év (“tragedy of the horizon”).
  3. Mit tehetnek a jegybankok? Mármint azon túl, hogy a támogató jegybanki politikákból adódóan a zöld projektek finanszírozási költsége is alacsony. Azt fontos látni, hogy a zöld fókusz nem jelent további monetáris lazítást, hanem sokkal inkább a létező eszközök újrakalibrálását, ami három területet érinthet: az előrejelzést, a transzparenciát és a klímakockázatok figyelembevételét. Talán a legjelentősebb előrelépést ez utóbbi tekintetében vázolta fel a francia jegybankelnök, aki az EKB mérlegének pragmatikus, fokozatos és célzott módon történő dekarbonizálását vetette fel minden nem-állami eszközre, ideértve a vásárolt és a fedezetként elfogadott eszközöket is. A jegybankmérleg legnagyobb részét kitevő állampapírokra nem terjedne ki a program (ami érthető is abból a szempontból, hogy a vásárlandó állampapírok köre adott, abból a jegybankok zöld alapon sem „válogathatnak”). A zöld forradalom tehát elsőként a vállalati kötvényeket és a hiteleket érinthetné, amelyek amúgy klímaszempontból is a legfontosabb szereplők, majd pedig következnének a bankok által kibocsátott értékpapírok, ami ugyanakkor feltételezi, hogy a pénzügyi szektor képes mérni a saját hitelezéséből adódó karbonlábnyomát. A dekarbonizáció alapvetően az eszközök értékelésében, árazásában csapódhatna le (azaz nem egyes eszközök kizárásával operálva, alapvetően megfelelve a klímastressztesztek megközelítésének). A módszertan persze nem triviális. A francia jegybankelnök azt javasolja, hogy minden érintett vállalat esetében abból kellene kiindulni, hogy mennyire járul hozzá, segíti elő a Párizsi Egyezményben lefektetett legfeljebb 2 fokos globális felmelegedési célérték elérését – ezt például azzal lehetne közelíteni, hogy a saját szektorának átlagos CO2-kibocsátásához képest a kibocsátó milyen javulást tud felmutatni. Ez a megközelítés a fedezetkezelésben szinte azonnal és közvetlenül bevezethető, a vásárlások esetében pedig bár a vásárlásoknak piaci áron kel történnie, a vásárolható mennyiség köthető lehet a klímahatáshoz – azaz a klímacélokkal nem kompatibilis kibocsátók papírjaiból kevesebbet vehetne az EKB, a jól teljesítő vállalatokéból pedig többet.

A fent vázolt akcióterv szinte felér egy jegybanki forradalommal, hiszen bármennyire is logikus a francia jegybankelnök érvelése, a jegybanki gyakorlat jelenleg nem követi ezt a sémát – a zöld szempontok ilyen direkt érvényesítésére egyelőre nincs példa a világban, sőt, pár évvel ezelőtt még a klímakockázat egyszerű említése sem volt „comme il faut” a monetáris politika tekintetében. Villeroy de Galhau céljai pedig nagyon ambiciózusak, hiszen a jegybanknak egyszerre kell jobb monetáris politikai implementációt biztosítani, a saját kockázatait csökkenteni, a gazdasági szereplők (vállalatok és bankok) viselkedését a fenntartható irányba terelni mind a transzparencia növelésével, mind pedig eszközvásárlási programjának és fedezetkezelési gyakorlatának átalakításával. Újszerűsége ellenére mindez illeszkedik ahhoz a trendhez, amely szerint a jegybankoknak nagyobb szerepet kell vállalniuk a klímaváltozás elleni harcban, amiről az MNB elnöke is többször beszélt (például itt és itt).

A francia jegybankelnök beszéde végén Henri Bergson francia filozófust idézte, miszerint „a jövő nem az, ami történni fog velünk, hanem az, amit tenni fogunk” – a klímahelyzetből adódó veszélyeket látva csak bízhatunk abban, hogy lesz erre elég időnk. Az mindenesetre bizakodásra ad okot, hogy ma már a jegybankok világában is egyre jobban hallható azok hangja, akik képesek újszerű megoldásokkal és megközelítéssel szembenézni a jövő kihívásaival.

Kolozsi Pál Péter


Főoldali kép forrása: pixabay.com